Egyszer csak

Villányi László új könyve négy ciklusból áll, minden ciklusban tizenegy verssel. A szigorúan felépített kötet egy négy tételes zenei mű kompozícióját idézi, vissza-visszatérő motívumokkal, összetett hangzással.

A hatvanadik év, a hatvanadik körüli évek kötete. Azoké az időké, amikor néha úgy érzi az ember, hogy ,,idegenbe vándorolt az összes bicikli". A bicikli, amelyen Ámor végigpedálozta az egész életet, s amelyről, ha mégis feltűnik, most az ,,őszhajú nagylány" köszön ránk, de még mindig sajogni kezd a világmindenség. S vele jön az ártér, az árvíz, a töltés, a Rába, ,,a víztükör, a víz alatti világ", meg a rádöbbenés öröme, hogy akárcsak a biciklik, ,,nem fogynak el a folyók sem". S hogy valahol messze az is mind megvan még, ami örökre elveszett. A szerző szándéka szerint akárhol ,,ütjük föl" az egyszer csak-ot, a költészet világában járunk. Egy sajátos és saját világban, amelyben a mindennapinak tűnő beszédet a hiány, a nosztalgia, a szívszorító sajgás, a vágyakozás és a fantázia mindig a valóság fölé emeli, s amely fölött, mint a sebesen pörgő-villogó biciklikerék, a nap is kisüthet.

Mert igen, ,,Ha valaki felelgetni kezd neki, gyorsabban ver ... a rigó szíve". Mert igen, ,,nem halt meg a halott barát", sem az édesanya, sem az édesapa, ,,csak időlegesen távol volt /van!/ valahol". Mert igen, hiába, hogy ,,Deret harangoznak", s hogy ,,idegenbe vándorolt az összes bicikli", ha ,,otthonunk a várakozás", bármi megtörténhet még. S ha nem adjuk föl, akkor meg is fog történni.

A versek mintegy emlékező, képzelődő, magyarázkodó, gyötrődő beszéddé fordulnak át, a meg nem valósuló, eszményi párkapcsolat körül, ami a hiánnyal megvert létezés jelképévé növekedhet. A kudarc és remény közötti állapot, a neki-neki rontás, az egyszer csak mégis már-már monomániás követelése, egy sajátos szerelmi szemlélet érvényességének hirdetődik.

A kötet a lélek eleven életét érezteti, láttatja, a kétségbeesés határán, az érzékiség közjátékaival, a természet természetességének díszleteivel, kihívásaival és hitelesítő képességével. Az olvasó megkapja az esélyt, hogy beléphessen a monológok látszatra logikusan indázó útvesztőjébe, és elhiheti, hogy nem reménytelen a közepébe képzelni az androgin egység tökéletességét.