Az első tanulmány egy hosszabb lélegzetű olvasmány, az egész hazai közgyűjteményi rendszer történetének vázlata. A visszatekintés célja a közgyűjtemények, valamint a tudományos és közműveltséget terjesztő intézmények sajátos fejlődéstörténetének bemutatása. Az 1867-es kiegyezés nem csak a politikában, de a művelődéstörténet területén is jelentős változást hoz: egyesületek, társulatok (Franklin-Társulat, Természettudományi Társulat, Történelmi Társulat), a Magyar Tudományos Akadémia bizottságai (Archeológiai Bizottság, Történelmi Bizottság) alakulnak; az Akadémia rendre küldi tagjait szerte a világba, hogy felkutassák a magyar vonatkozású dokumentumokat. A kutatások nyomtatásban megjelenő orgánumai is szép szám- mal gyarapodnak: Századok (1868), Magyar Könyvszemle (1876), vagy az 1891-ben alapított Irodalomtörténeti Közlemények. Egyre nagyobb igény mutatkozik a feltárt emlékanyag szélesebb körben történő megismertetésére: ennek a gondolatnak első megnyilvánulása a Budapesten 1882-ben megrendezett Országos Könyvkiállítás. A Kiállítást Ferenc József is meglátogatja, és elismerően megjegyzi: ,,...nem hittem, hogy ennyit képesek legyenek összehozni...igen meglepett..." (12.) György Aladár vállalja, hogy nemzeti értékeinknek számbavételére megírja a Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben című nagyszabású munkáját. Az 1890-es években egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az eddig szabadon burjánzó gyűjtő-, feltáró tevékenységet egységes szervezeti keretek közé kell tömöríteni: 1894-ben megalakul a Múzeum és Könyvtár Bizottság. Az állami felelősségvállalást elősegíti, amikor négy év múlva felállítják a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségét és Tanácsát; tevékenységében új koncepció érvényesül, amennyiben a múzeumokat fontosságuk szerint rangsorolja, s ennek megfelelően részesíti anyagi támogatásban. A Tanács reformtervében szerepel a közművelődési könyvtárak kialakítása, az angolszász public library mintájára. A közvélemény ezen a téren talán egyedüliként Szabó Ervin nevét ismeri, de az alapos kutatómunka ezt joggal pótolja br. Wlassics Gyula, gr. Apponyi Albert és Fraknói Vilmos neveivel, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Az I. világháború ténye és következményei átértékelik a tennivalókat is: elsődleges szempont az értékek mentése, a hadikönyvtárak felállítása. A háború vége a Tanács és Főfelügyelőség végét is jelenti; még egyetlen nagyszabású gyűjtő akcióról érdemes beszélni már csak azért is, mert erről a szakirodalom kevés szót ejt: a Tanácshatalom nyomtatvány-anyagának archiválására nem a politika motivál, hanem a nemzeti-, történelmi dokumentumok megőrzésének kötelessége. A Főfelügyelőség működése hozzájárul a közgyűjtemények helyzetének rendezéséhez; ezt a gondolatot kívánja visszaállítani Hóman Bálint 1934-ben, amikor felállítja a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsán belül a Közgyűjtemények Országos Felügyelőségét. A II. világháború idején, és az azt követő években közgyűjteményeinket elsősorban biztonságos helyre kell menekíteni, jóllehet sok esetben a szállítás során tűnnek el végérvényesen a könyvek. A háborús károk felmérésére alakulnak a repülő bizottságok. A tanulmány részletekre kitérően megismerteti az olvasót Dr. Kozocsa Sándor erőfeszítéseivel, amelyeket a Héderváry-kastély könyvtárának megmentése érdekében tesz. Az 1948. év a konszolidáció, az 1949. esztendő az új politikai igényeknek megfelelő állományok kialakításának az éve. A tanulmánykötet első nagy egységének írásai a továbbiakban eredeti iratok alapján tárgyalja a Közalapítványi Ügyigazgatóság létrejöttét és működését, érdekes adalékokkal bővíti a Váci Múzeum Egyesület, a Váci Múzeum (jelenleg Tragor Ignác Múzeum) lokálpatriotizmusból születő történetét, összehasonlítva a hasonló jellegű intézmények sorsával és támogatottságával, és vázolja a miskolci Herman Ottó Múzeum történetének első évtizedeit, hangsúlyozva ez utóbbi két esetben az Egyesületek olykor létfenntartó segítségét. Kiigazító, és a köztudatban elterjedt nézetet tesz a maga helyére Voit Krisztina, amikor a hazai könyvtárügy tendenciáit tárgyalja: a hazai vélemények két csoportba polarizálódnak, amikor az angol-amerikai könyvtártípus, illetőleg a konzervatív állami irányítást képviselő német minták mellett döntenek. A kutatások azt igazolják, hogy az elindulás a public library-típusú könyvtárak itthoni meghonosítása felé nem Szabó Ervinnel kezdődött, hanem korábban, Ferenczi Zoltán 1903-ban megjelent Könyvtártan alapvonalai című munkájában lefektetett elgondolásokkal. A tanulmánykötet második nagy egysége a hazai ,,Könyvkiadás-történet"-tel foglalkozik, elsőként az akadémiai könyv- és folyóiratkiadás szervezési kérdéseivel. Nyolc évvel a Magyar Tudós Társaság alapítása után, rendszeressé válik az akadémiai könyvkiadás, és szerződést kötnek az Eggenberger Könyvkereskedéssel; ez a tény úgy tűnik, megoldja a könyvek elhelyezési gondjait 1875-ig, amikor megalakul az Akadémiai Könyvkiadó Hivatal. Megismerhetjük a két ősi vetélytárs az Athenaeum és a Franklin Társulat harcai mellett kiadványaikat, továbbá olvashatunk az Orvosi- és a Természettudományi Társulat Könyvkiadó Vállalatokról. A fejezet további tanulmányai olyan helyzeteket kísérnek figyelemmel, mint a Karinthy Fri gyes és Tevan Andor közötti affér, vagy a két külön utat járó Tevan Andor és Kner Imre sorsa. Hangulatos olvasmány a tanulmányok sorában A Pál utcai fiúk megjelenésének története, és bőséges hivatkozási anyagon keresztül kapunk áttekintést Gyulai Pálnak a Franklin Társulatnál betöltött szerepéről, továbbá a kevéssé ismert Hirsch Lipótról, aki kezdetben az 1860-as, 1870-es évek nyomdászmozgalmaiból válik ismertté. Mesterségét a Pester Lloyd nyomdájában tanulja, és a Franklin Társulat nyomdavezetőjeként megteremti az ún. 'Franklin-stílust': művészete egyszerűségében rejlik, elhagyja a 'német motívumokat', mellőzi a hangsúlyos fejléceket és záródíszeket és megteremti sajátos arcú kiadványait, amelyek minden más nyomdaterméktől különböznek. Lehangoló sors áll össze ,,A legenda vége" című írásban Ráth Mór könyvkereskedő pályaképéről: 1857-től, amikor Ráth Mór megnyitja könyvkereskedését, már a megnyitás évében kiadványai közé tartozik Nagy Iván Magyarország családai című, eredetileg húsz kötetre tervezett munkájának első kötete; Ráth hamar elveszíti illúzióit, amikor szembesül a ténnyel, hogy az előfizetőkre sem számíthat, mert felhagynak a vásárlással, amint saját családjuk nevéhez elérnek. Amikor Ráth arra kényszerül, hogy a Shakespeare-kiadást is átadja 1900-ban a Franklin Társulatnak, pályája véget ér; az említett Shakespeare-kiadáshoz kapcsolódik az a kiadástörténeti fölfedezés, hogy Radnóti Miklós élete egyik utolsó, befejezetlenül hagyott munkáját a Vízkereszt fordítását a Franklin Társulatnak szánta. Voit Krisztina 1977 és 2000 között írt tanulmányai bizonyítják, hogy az eredeti anyagon alapuló kutatás mindig eredményes, különösen akkor, ha az - mint jelen esetben is -, élő stílussal párosul. Tiszteletre méltó szakmai tudása, bőséges jegyzetapparátusa a biztosíték arra nézve, hogy könyve nagy segítségére válik a kutatóknak. Rojas Mónika
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
