Mozart - A bécsi évek

Volkmar Braunbehrens Mozart A bécsi évek című kötete legelőször 1986-ban jelent meg, és már akkor komoly visszhangot váltott ki szakmai körökben. Éppen jókor jött, hiszen akkoriban futott a mozikban Milos Forman fikciós filmje, amely helyrehozhatatlan torzítások áldozatává tette a salzburgi zeneszerző pályafutását.

Braunbehrens azonban a kutatást elölről kezdte, s a korabeli adatokra és tényekre támaszkodva egy teljesen új Mozart-képpel lepte meg olvasóit. Ahogy a szerző bevezetőjében írja, az átlagember számára a zeneszerző misztikus élete a következőképpen jelenik meg: az Európa-szerte ünnepelt csodagyereket, akit uralkodók és hercegek halmoztak el ajándékaikkal, harmincöt évesen ismeretlen helyen, a szegények jeltelen sírjában kaparták el, emlékét nem őrzi sem fejfa, sem sírkő.

Ezen a hamis, romantikus mítoszon szeretne változtatni Braunbehrens, aki egyszer s mindenkorra leszámol az általános műveltséggé gyökeresedett valótlanságokkal, tévedésekkel és előítéletekkel. Mivel Mozart legfontosabb alkotói korszakát az 1781-től 1791-ig tartó bécsi évek jelentik, a szerző kizárólag ezzel a tíz évvel foglalkozik. Hosszasan elemzi a kor sajátosságait, részletesen bemutatja II. József udvarát, a jozefinizmus politikáját, s ebben a környezetben Mozart státuszát, helyzetét.

Számos tévhitet cáfol meg. Kiderül, hogy Mozart korántsem volt szegény, mi több, mai mértékkel milliomosnak számított. A korabeli adatokat alapul véve bebizonyosodik, hogy havi átlagkeresete korunk forintjában számolva elérte a nettó 500-600 ezret, ugyanennyit megkeresett egy-egy koncertjével, gazdag tanítványai is jócskán fizettek neki, operáiért pedig fejenként több mint 3 millió ütötte a markát. S akkor még nem beszéltünk a kottaeladásokból származó bevételeiről. Az adósságaitól gyötört, elszegényedett zeneszerző legendája abból eredt, hogy Mozart évenkénti keresete hullámzott, így gyakran vett fel kölcsönöket Puchberg nevezetű támogatójától, de ezeket az összegeket rendszeresen visszafizette. Így történhetett meg, hogy halálakor is tartozásokat hagyott hátra, amit megengedhetett magának, hiszen a Varázsfuvola és a Requiem jókora honoráriummal kecsegtetett. Érdemes persze megjegyezni, hogy Mozart nem volt takarékos, luxuséletet folytatott, fényűző lakást tartott fenn biliárdszobával, keresetét szinte mindig elköltötte, és sohasem maradtak tartalékai.

További torzítások áldozata lett a zeneszerző édesapja, Leopold Mozart, valamint Wolfgang felesége, Konstanze Weber. Az utókor általában mindkettejüket negatív vonásokkal ruházta fel, különösen Mozart nejéről terjedt el az a vélekedés, hogy nem nyújtott igazi megértést és szeretetteljes támaszt férjének, ezt a félreértést azonban a szerző Braunbehrens néhány történettel alaposan eloszlatja. Ami pedig a több évszázados Salieri-mítoszt, a kettejük közti szakmai vetélkedést és elmérgesedő viszonyt illeti, a fennmaradt levelek és dokumentumok tüzetes vizsgálata alapján nyomát is alig találni. Mint ahogy annak sem, hogy Mozart talán gyilkosság, mérgezés áldozata lett, amit máig előszeretettel feltételeznek. A zeneszerző valójában egész életében reumás lázban szenvedett, ami 1791-ben szívelégtelenséghez vezetett, ebbe halt bele. Temetésének mikéntjét pedig egy II. József által hozott puritán rendelet szabályozta, amely egészségügyi okokra is hivatkozva kimondta, hogy a temetési szertartások költségeit radikálisan csökkenteni kell, koporsók helyett zsákokban kell a tetemet elföldelni, a fejfákat pedig mellőzni szükséges, mert csak útban vannak más temetéseknél. Ezért hát, ahogy sok más bécsi polgár esetében, Mozart sírhelye is jeltelen maradt. De az nem igaz, hogy elfeledve halt meg, hiszen halálhírére egész Európa könnyezett, és mindenütt nagy sikerrel játszották műveit.

Novics János (boltvezető)