Testamentum

1967. Dominique d Roux franci irodalmár ráveszi az akkor már világhírű, lengyel emigráns írót, hogy egy beszélgetéssorozatban tárja fel életét, az élet és a művei közötti kapcsolatot. Mégsem igazi interjú ez, a beszélgetést nem rögzítették magnószalagra.
A Testamentumok végét Gombrowicz írta meg, a francia irodalmár jegyzetei alapján. A vállalkozás sikerrel járt. A riportkötet 1968-ban megjelenik franciául, majd lengyelül, aztán sorra számos világnyelven. A siker csak részben magyarázható Gombrowicz népszerűségével. Mert bár afféle kalauzt kapunk az életműhöz, a főbb regényekhez (Fredydurke, Transz-Atlantik, Pornográfia) a kötet igazi erénye a tabukat sem tűrő őszinteség és gondolatgazdagság. Gombrowicz saját, fordulatokban bővelkedő életén és izgalmas személyiségén át bemutatja századunk eseményektől pezsgő, öngyilkos és gyilkos ideológiáktól terhes korszakát, hol Lengyelországból, hol Argentínából, hol Párizsból szemlélve a történetet. Az alkotás és a magánélet intim epizódjaitól világtörténelmi eseményekig (világháború, diáklázonságok), az önbírálattól a világsztárrá kinevezett írótársak (Sartre, Camus, Borges) frivol és meghökkentő kritikájáig, a párizsi felsőbbrendűség gúnyos elemzésétől a kisebbségi tudatba zárkozó lengyelség kivesézéséig minden olyan problémával találkozhatunk, ami nemcsak a Gombrowicz-művek alapanyagát képezik, de ma is élő és reveláns gondolatok, s talán 25 év távlatából még aktuálisabbak, még tisztábban, élesebben csengenek.
"Megelőztem Ionescut és Becketet" - állítja az abszurd, a groteszk, a nonszensz Magyarországon is kedvelt nagymestere, aki független és öntörvényű személyiségével, epés megjegyzéseivel elbűvöli az olvasót.