Stephanie Garber

Spectacular

2
A nagy ünnep elő-előestéje

Donatella Dragnának fogalma sem volt arról, hogy egy hatalmas hógömbben él.
Tella csak annyit tudott, hogy ez a nagy ünnep elő-előestéje, és…
Havazik a nővére palotájában?
Tella pár pillanatra megtorpant. A fagykék szoknyája suhogott cipőjének orra felett, miközben ezüstcsillámokkal és hópelyhekkel teli levegő kavargott körülötte.
Szokatlan dolognak számított a hóesés a palotán belül. Nem mintha Tella meglepődött volna rajta. Az elmúlt pár hétben minden áldott nap arra ébredt, hogy a nővére újabb míves díszekkel ékesítette a palotát. Minden egyes falfelületet, kandallót és ajtót aranycsengettyűkkel, kandírozott áfonyaágacskákkal és a Fenséges Északról hozatott unikornismagyallal díszítettek fel, és csak hullottak és hullottak és hullottak a mágikus hópelyhek… mégsem érte el egyik sem a padlót vagy Tella kifogástalanul begöndörített haját.
– Vigyázat! – kiáltott fel valaki.
Tella épp időben bukott le a feje felett elszálló hógolyó elől.
Egy mézeskalács embernek öltözött lovászfiú rohant el mellette, a nyomában két hóangyalnak öltözött szobalánnyal. Nemeztalpú cipőjük halkan tipegett-topogott, ahogy elsiettek.
– Elnézést, Őfelsége! – lihegte kifulladva a két szolgálólány.
De még így is kergették tovább a mézeskalács fiút, aki hógolyókat dobott hátra a válla felett, és szaladt tovább.
Tella maga is értékelte a színpadias jeleneteket, és senkinek sem hányta volna a szemére, hogy túlzásba esett. Mégis úgy érezte, hogy a nővére közel jár hozzá.
Ez volt Scarlett első császárnőként töltött nagy ünnepe, és már a hideg évszak elején szervezni kezdte az előkészületeket. Azzal kezdődött, hogy átnevezte a palotát Diótörő kastélyra. Ezután minden mást is átkeresztelt a palotában.
Az ünnepi neveket elvileg átmenetinek szánták, de Tella eltűnődött rajta, hogy valóban ez-e a helyzet, miközben elérte a palotakertbe vezető piros dupla szárnyú ajtót.
A két, kandírozott piros almaként csillogó egyenruhába öltözött őr kicsit jobban kihúzta magát, ahogy a hercegnő elérte az őrhelyüket, majd gyorsan kinyitották előtte az ajtót.
Odakint a palotakertben nem bűvös hópelyhek hullottak. Nem váltak köddé, mielőtt elérték Tella haját, és átáztatták télkék kabátjának vállát.
Tella úgy tudta, hogy Valendában ritkán havazik, de az elmúlt két hétben mintha egy percre sem állt volna el. Hangtalanul hullott a hó, miközben a hercegnő egy sor csillogó jégszobor előtt haladt el.
Fagyott balerinák hópehely szoknyában. Jégből faragott fák teli cukorbevonatú díszekkel. Egy csapat szerencsenyuszi jégkoronával a fején. Két káprázatos paripa, amelyet egy hóember hajtotta, ékszerekkel díszített szán elé kötöttek. És ott volt még a hatalmas ünnepi óra, amely mintha tényleg járt volna, visszaszámolva a következő estéig.
Tella idegesen megborzongott, miközben felsietett a lépcsőn, és elhaladt az utolsó kerti szobor előtt: egy csillogó faragvány az Áldott Királynőről, a nagy ünnep úrnőjéről.
Az Áldott Királynő köpenye csillagokból készült, a koronája napsugarakból, és a kívánságpálcát tartotta a kezében. A szobor mintha integetés közben ábrázolta volna, de a valódi Áldott Királynő állítólag csak egyszer legyintett a pálcájával, pontban éjfélkor a nagy ünnep előestéjén.
A legenda szerint, ha egy tiszta szívű ember pontosan abban a pillanatban kívánt valamit, amikor az Áldott Királynő legyintett a pálcájával, valóra vált a kívánsága.
Tellának soha egyetlen kívánsága sem vált még valóra, de ez nem zavarta, mert nem is szívesen lett volna túlságosan tiszta szívű.
Ám amikor elhaladt az Áldott Királynő jégszobra előtt, Tella kívánt valamit – csak a biztonság kedvéért, ha az ünnep úrnője mégsem csak legenda, és épp van kedve teljesíteni egy lány kívánságát, aki valószínűleg meg sem érdemli.
Miután elhaladt az Áldott Királynő mellett, Tella végül belépett a Boldog, Békés Ünnepi Bálterembe. Vagy Békés, Boldog Ünnepi Bálterem volt a neve?
Tella nem tudta eldönteni. Túl sok minden kapott ünnepi nevet, és esküdni mert volna, hogy a nevek felében szerepelt a boldog vagy a békés jelző.
Odabent óvatosan kikerülgette a pillecukorpelyhekből készült hóembereket és a létrákat, amelyeken szolgálók álltak, és csillogó levelekből, piros bogyókból és arany szalagba kötött illatos fahéjrudakból készült díszeket akasztottak fel.
Egy dalnok a Táncoló mézeskalács című klasszikust adta elő, miközben mindenki tüsténkedett, és ettől olybá tűnt, mintha a bál máris elkezdődött volna. Tella hallotta a félemeletről leszűrődő nevetést, ahogy elérte a bálterem közepét, és végül rátalált a nővérére.
– Gyönyörűségesen néz ki! – kiáltott fel Scarlett, és boldogan összecsapta a tenyerét, miközben figyelte, ahogy egy jégszobrász épp befejezi egy rózsa felfaragását a nagy jég körhintára, amelyet ő rendelt a másnapi bálra.
A körhinta közel két emelet magas volt, ugrató lovak és egyszarvúk díszítették, méretes, bolyhos farkasok, büszke szarvasok csillagmintás agancsokkal, hableányok és hablegények, csengettyűt viselő medvék, néhány hószán, amelyeket elég nagynak terveztek ahhoz, hogy egy egész család elférjen rajtuk, és rengeteg, de tényleg rengeteg rózsa. Az egész körhinta szikrázóan fehér és piros jégből készült, és szemkápráztatóan elegáns rózsák ölelték körbe, amelyek gyémántként csillogtak, ahogy a szerkezet pörgött. Elborították a körhinta tetejét, a rúdjait és az emelvényhez vezető lépcsőt.
A körhinták jellemzően nem voltak a nagy ünnep kellékei, de Scarlett ragaszkodott hozzá, hogy állítsanak fel egyet. Azt mondta, hogy az ünnepségen részt vevő gyerekeknek szánja.
Viszont Tella nem egészen hitt a nővérének.
A nagy ünnep mindig is Scarlett kedvenc napja volt. Gyerekkorában ő jobban szerette a születésnapját, a Forró évad vásárnapját, a Termő évad fesztiválját és a búcsút a szüret éjszakáján. Scarlett heteken keresztül készített papírdíszeket, amelyekkel kicsinosította a szobáját, és papírgirlandokat, amelyeken a napokat számolta.
Tella régen úgy gondolta, a nagy ünnep azért Scarlett kedvence, mert ebben az időszakban az édesapjuk mindig elutazott. De most, ahogy a nővére készülődését figyelte, egyértelmű lett számára, hogy Scarlett őszintén önmagáért szerette az ünnepet. A jég körhinta mellett a bálteremben olyan játékok kaptak helyet, ahol a vendégek hatalmas cukorpálcákkal halászhatták ki a tavacskákból az ajándékokat, bódék, ahol ünnepi koronákat és nyakba való virágfüzéreket készíthettek, és pultok, ahol pár kanál karamellkrémtől a piros vattacukorig a legkülönfélébb nyalánkságokkal bolondíthatták meg a forró csokoládéjukat.
Nem annyira egy császárnő álma volt ez, inkább egy gyermeké – a gyermeké, aki Scarlett nem igazán lehetett, amíg egy fedél alatt éltek az apjukkal.
Tella boldogan látta, hogy a nővére végre valóra váltotta a gyermekkori ábrándjait. És tényleg utálta, hogy bele kell rondítania.
Nem akarta összetörni a nővére álmait, és végképp nem vágyott az ünneprontó szerepére.
De nem volt más választása.
Ha Scarlett nem változtatja meg a nagy ünnep időpontját, akkor Tella élete fog összedőlni. Vége. Kampec. Tragikus, katasztrofális, világraszóló romhalmaz lesz belőle.
– Khm – köszörülte meg a torkát Tella.
Scarlett ugrott egyet, és a szívéhez kapott, miközben varázslatos szoknyájának suhogásával kísérve megpördült. Az aznapi öltözete színtiszta ünnepi fehér volt, megszórva lassan hulló piros hópelyhekkel.
– Tella, megijesztettél! – mondta elfúló hangon. – Mit keresel itt? És… – Scarlett elnézett Tella válla felett. – Hol vannak a testőreid?
– Ne aggódj, nem esett bajuk. Az egyik titkos ajtón jöttem ki a szobámból. Szerintem az őrök még mindig a bejárata előtt állnak, és azt hiszik, még mindig alszom vagy tollászkodom, vagy más bugyuta dologgal töltöm az időmet.
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük – ráncolta a homlokát Scarlett.
– Meg – mosolyodott el Tella. – És még mindig nem értek vele egyet, hogy figyeljék minden mozdulatomat. Még soha senkinek nem sikerült megölnie, és túl nehéz eset vagyok ahhoz, hogy elraboljanak. – Tella megtáncoltatta a szemöldökét.
Scarlett nem ráncolta a homlokát, de a piros hópelyhek a fehér ruháján kicsit gyorsabban kezdtek hullani, és parázslóbb árnyalatot öltöttek, amelyet Tella úgy írt volna le, hogy felettébb ingerült.
– Hiába vagy észveszejtően nehéz eset, attól még nem leszel sebezhetetlen – felelte Scarlett. – Holnap lesz a nagy ünnep estéje. Gondolj bele, micsoda ajándék lehetne belőled, ha egy csapat haramia rád talál, hogy egyedül mászkálsz, aztán túszul ejtenek, és elvisznek a bandavezérhez.
– Bárcsak történne velem valami hasonlóan izgalmas! – sóhajtott Tella.
Scarlett lebiggyesztette a száját. Ezt sem lehetett egyértelmű rosszallásnak tekinteni. De egyetlen pillanatra Tella fejében megfordult, hogy a testvére kicsit ideges. Az orcája rózsás volt, de az ajkai szinte elfehéredtek.
– Vigyázz, mit kívánsz! – figyelmeztette Scarlett. – Az ünnep varázsereje nem tréfadolog. – A tekintete egy közeli fára tévedt, amelynek csúcsára az Áldott Királynőre emlékeztető bábot tűztek.
– Az Áldott Királynő csak egy legenda – felelte Tella.
Scarlett halkan felmordult.
– Egyesek rólad is ezt állítják.
– Látod, erre gondoltam – vigyorodott el szélesen Tella. – Lényegében sebezhetetlen vagyok. Nem kell aggódnod, hogy elrabolnak. Viszont… – Tella lehalkította a hangját. Tényleg nem akarta, hogy a testvére túlságosan aggódjon. Viszont egy kis riadalom nem árthat. – Előfordulhat, hogy incifinci zűrbe keveredtem.
– Miféle zűrbe? – kérdezte Scarlett.
– Semmi olyasmi, amit a nővérem, aki egy… hatalmas birodalom császárnője, ne tudna megoldani.
Scarlett összevonta a szemöldökét.
– Köze van ennek a múlt heti kártyapartihoz?
– Melyikhez?
– Amikor az őrök egyik parancsnokával játszottál, és feltettél fél tucat, a Fenséges Északról származó kis sárkányt.
– Jaj, dehogy! – tiltakozott Tella. – Azt már megoldottam. Nincs szükségem sárkányokra. – Bár örült volna egy házi kedvencnek, de nem ez volt a megfelelő időpont arra, hogy kérjen egyet. Tella nagy levegőt vett, és reménykedve felnézett a nővérére. – Csak szeretném, ha megváltoztatnád a nagy ünnep időpontját.