Náray Tamás

Barbara – A találkozás

A percek ólomlábakon lépdeltek az előadások alatt, Barbara figyelmét még a kedvenc tárgyai sem kötötték le. Óránként tapogatta meg a blézere zsebét, hogy az Emiliától kapott kis kártya biztosan benne lapul-e. Többször kivette, újra meg újra megnézte, végül úgy döntött, minden eshetőségre felkészülve, hogy legjobb, ha meg is jegyzi a számot.
– Micsoda nap! – sóhajtotta. Amióta megtudta, hogy Lisa Blumenstahl riportot készít valakivel, aki átélte azt a háborút, amelyben ő is elvesztette csaknem az egész családját, csillapíthatatlan izgalom kerítette hatalmába. Akárhányszor rágondolt, kalapálni kezdett a szíve, és azonmód éledezni kezdtek az öntudatlanul száműzött emlékei.
Előbb csak homályosan lebegtek előtte, úsztak, mint valami elfoszlott kendő darabjai, távol a levegőben, onnan derengett fel az anyja és az apja alakja, a verem nedves tapintású földje, ahogy elterül rajta Sylwia ruhája, majd Krzysztof könnyes arca, végül a szekér deszkáin Lukasz ölelésében töltött éjszaka az utazásuk során, de furcsa módon úgy, akárha az események nem is vele történtek volna meg.
Az egész látomás olyan volt, mint valamiféle ködbe burkolózó, rejtélyes álom, amelyben a hatéves önmagát először csupán kívülről vélte felfedezni, majd ahogy egyre színesebb képek bújtak elő a párás horizonton, mind közelebb került ahhoz a kisgyermekhez, akit addig csak messziről látott, míg végül teljesen eggyé nem vált vele.
Maga sem hitte volna, hogy ennyi minden előkerül, hogy ennyi minden húzódott meg valahol, a tudatalattija legmélyén. Meglepte ugyanakkor, hogy bár sok minden most is nagyon fájdalmasan érintette, már mégsem hatott rá ugyanolyan megrázkódtatásként, mint akkor. Különös hatalma van az időnek! Észrevétlenül tompítja el az ember érzékelését – állapította meg magában. Talán így védekezünk…
Amikor végre az utolsó előadó is elköszönt az évfolyamtól, felpattant a helyéről, és köszönés nélkül iramodott a kijárat felé.
A stúdióban, ha lett volna, a légy, de még egy szúnyog zümmögését is hallani lehetett volna. Lisa Blumenstahl egy tekintélyes méretű íróasztal mögött ült, előtte szétteregetett papírokkal, egyikre-másikra időnként írt is valamit, máshol aláhúzott egy-egy szövegrészletet.
Végül sorrendbe szedte az oldalakat. Gyakorlott mozdulattal a szája elé húzta a mikrofon tartóját, és felnézett.
A műszaki helyiséget egy hosszú, keskeny tolóablak választotta el a belső tértől, amely mögött egy technikus és a rögzítésért felelős rádiómérnök foglalt helyet. Barbara Aleksander társaságában lépett a kis szobába.
– Új fejezetet nyitunk! – mondta mosolyogva Aleksander, és a két férfi vállára tette a kezét. – Óriási lépés ez ahhoz képest, hogy eddig élőben adtunk minden műsort! És ha sikerrel járunk, előre is dolgozhatunk, egyszerűbben és jobban tervezhetővé válik ezentúl a programunk is, sőt képezhetünk magunknak egy egész műsortárat, de olyanokkal is készíthetünk beszélgetéseket, akiket akkor éppen nem tudnánk adásidő híján megszólaltatni. Ki kell használnunk a lehetőségeket, mielőtt a konkurenciánk felébredne!
– Ó, hát ők ettől még nagyon messze vannak! – legyintett a technikus.
– Soha ne nézd le azokat, akik veled szemben állnak! Mert akkor egészen bizonyosan elveszted a pozíciód. Ez egy alapszabály – közölte mosolyogva Aleksander. – Ehelyett inkább használjuk ki a helyzeti előnyt!
– Ráadásul módunk lesz javítani, ha valami nem úgy hangzik el, ahogy szeretnénk!
– Ha arra gondolsz, hogy technikailag, akkor igen. De a tartalomhoz soha nem fogunk hozzányúlni. Ami elhangzik, szent! Ez a második alapszabály. És az elhangzottakon a saját szempontjaink miatt nem változtatunk. Akkor sem, ha más a véleményünk. Mindenkinek joga van ugyanis a saját véleményéhez, de ahhoz is, hogy hülyét csináljon magából. Nekünk csak megmutatni kell az illetőt, és hogy mit gondol, nem pedig megvédeni, legfőképpen önmagától nem! Az alanyunk mikor jön, Betty? – nézett a közben belépő gyártási asszisztensre.
– Már itt van, néhány perc múlva lekísérik. Nagyon izgul! És ha látnád – fordult Barbara felé –, milyen helyes!
– Remélem, meglátom! – mosolyodott el Barbara. – Nem csodálom, hogy izgul! Mi csak szerkesztettük a kérdéseket azok alapján, amit már tudtunk, de mi is teljesen fel voltunk villanyozva! Hogy stílusos legyek! – kacsintott Barbara Bettyre.
– Biztosíthatlak, Barbara, hogy a felvillanyozottság érzése fokozódni fog! – emelte tekintetét Betty a mennyezetre, és közben nagyot sóhajtott. – Bent maradhatok, ugye, igazgató úr? – pillantott félve Aleksanderre.
Aleksander elnevette magát.
– Hát persze! Végtére is elég komoly a téma… nem igaz? – tette hozzá, még mindig nevetve.
Kinyílt a stúdió ajtaja. Egy vékony, magas, világosbarna hajú, húsz év körüli fiatalember lépett a félhomályos helyiségbe, mélyen ülő, kék szeme a gyér fény dacára is szikrázott. Amint meglátta a műsorvezetőt, széles mosolyra húzódott a szája. Lisa felállt a helyéről.
– Üdvözlöm! Lisa Blumenstahl vagyok. Velem fog beszélgetni.
– Jó napot kívánok! Andrzej Blynski vagyok.
– Foglaljon helyet! – mutatott a szemben elhelyezett kényelmes karosszékre Lisa.
A technikus átjött a másik helyiségből, és beállította a mikrofonokat.
– Kérem, semmiképpen se nyúljon hozzá! – mondta a fiatalembernek. – Ha lehet, ügyeljen rá, hogy ne kerüljön a mikrofon rostájához se közelebb, se tőle távolabb! – mosolyodott el.
A férfi arcán halvány ijedtség futott át.
– Természetesen nem szeretnénk, ha ezzel különösebben foglalkozna – nyugtatta meg rögtön a technikus. – Csak mondtam… hogy ha tud, figyeljen erre.
A stúdióban a mérnök hangja szólalt meg a hangszórókból.
– Lisa! A felkonfot később, külön vesszük fel. Részemről kezdhetünk.
Lisa Blumenstahl bólintott, majd még egyszer lenézett a papírjaira, azután felemelte a jobb kezét. Az ajtó fölött kigyulladt a piros lámpa.
– Andrzej, ön tizennyolc éves koráig nevelkedett a wejherowói gyermekközpontban, ami tulajdonképpen egy bentlakásos iskolaként működött.
– Wejherowo már az utolsó állomás volt a visszatérésünk után. Talán meglepő, hogy ezt mondom, de legtöbben úgy éreztük, hogy végre otthonra leltünk a falai között.
– Menjünk kicsit vissza az időben! Mesélne nekünk valamit a gyerekkoráról?
A fiatalember óvatosan megköszörülte a torkát, és nyelt egyet.
– Apám lengyel, anyám osztrák származású volt. Krakkótól nem messze, délre éltünk. A gazdaság, amit a szüleim hoztak létre, nem volt túl nagy, de voltak állataink és búzát is termesztettünk, utóbbit jobbára eladásra, szóval ahhoz bőven elég volt, hogy anyámékat, a testvéreimet és engem, no meg a nálunk dolgozó embereket és a családjaikat eltartsa. Mindnyájan a városba jártunk iskolába.
– A mindnyájan önt és a két testvérét jelenti, ha jól értem.
– Igen. Természetesen.
– Időben most 1920 körül járunk. Hány éves volt ön akkor?
– Igen, pontosan 1920-ban. Tizenkét éves voltam akkor. A nővérem a középiskolát kezdte abban az évben, a bátyám még oda járt, ahová én. Ő nem egészen két évvel volt idősebb nálam.
– Ekkor már tartott a háború. Igaz, jobbára a keleti határok mentén, de pontosan abban az évben fokozódtak a független lengyel belső területeket érő támadások. Mind a vörös, mind az ukrán csapatok elérték Krakkó határát is – sorolta Lisa.
– Igen. Gyorsan és meglehetősen váratlanul történt minden. Az emberek ugyan tudták, hogy harcok vannak, és azt is, hogy különféle csapatok portyáznak a falvakban és a tanyák, udvarházak környékén, kirabolják őket, és megtizedelik a lengyel lakosságot, ám mindenki azt mondta, hogy Krakkó és környéke védett terület.
– Vagyis reménykedtek?
– Nagyjából igen, bár ezt így nem mondta ki senki.
– Végül sajnos csalódniuk kellett, és önre is nehéz sors várt. Árván maradt. Hogyan történt mindez?
– Engem aznap elvittek iskolába.
– Önt? Egyedül? – vetette közbe Lisa.
– Igen, mert a nővéremnek szünete volt éppen, a bátyám pedig betegen feküdt otthon. Átlagos napnak indult, ugyanolyan volt, mint a többi. Azonban délután senki nem jött értem.
Andrzej szünetet tartott. A szeme fájdalommal telt meg, az arca elkomorodott.
– Késő estig az egyik tanár maradt velem, azután elvitt magához. Azt mondta, nem hagyhat egyedül. Emlékszem, egyszerre voltam hálás, és remegtem a félelemtől. A zsigereimben éreztem, hogy valami szörnyűség történhetett. Másnap behívatott az igazgató, és elmondta, hogy bár biztosat még mindig nem tudhatnak, de azt a hírt kapták, hogy támadás érte a házunkat, több más környékbeli gazdaság mellett, és minden valószínűség szerint a családom odaveszett. Erre azt mondtam neki, hogy haza akarok menni, amit természetesen megtagadott, mondván, hogy egyrészt nincs, aki elkísérjen, másrészt ez fölöttébb kockázatos lenne, hiszen könnyen veszélybe sodorhatnánk magunkat. Kérleltem, hogy engedje meg, hogy akkor egyedül elinduljak.
– Tizenkét évesen? Elindult volna?
– El. Ismertem az utat, lovas kocsival legfeljebb fél, háromnegyed óra lett volna. Őszintén szólva, nem is tudom, hogy mit gondoltam. Csak… – állt meg Andrzej néhány másodpercre –, csak nem akartam egyedül maradni… vagyis látni akartam, hogy mi történhetett. Hátha mégis életben van valaki. Az anyám vagy az apám… vagy más a házból. De persze erre azt válaszolta az igazgató, hogy akkor már bizonyára kerestek volna. Nem sokkal később, amikorra elkeseredettségemben kisírtam magam, megjelent egy férfi és egy nővér az igazgató irodájában, ahol várakoztam, és azt mondta az igazgató, hogy most velük kell mennem.
– Kik voltak ők?
– Az árvaházból hívták ki őket. Abban az időben nagyon sok gyerek maradt szülő nélkül.
– És elment velük?
– Nem akartam, természetesen. Haza akartam menni. Úgy tettem, mint aki beleegyezik, majd az ajtóhoz ugrottam, és futásnak eredtem. Le a lépcsőn, félrelöktem az iskolaszolgát a kapuban, és ki az utcára. Futottam, ahogy csak bírtam. Magam sem tudtam, hogy hová, csak előlük el.
– És elfogták?
– Nem. Beugrottam egy pinceablakon. Láttam a lábukat, ahogy oda-vissza futkosnak az utcában, és hallottam, hogy azt kiabálják: Minden kapu zárva van! De hát a föld nem nyelhette el, professzor úr!
– Pedig pont ez történt – mosolyodott el Lisa. – Meddig volt abban a pincében?
– Aznap éjszaka. Nem mertem kimozdulni onnan. Elhatároztam, hogy hajnalban elindulok a szüleim házához. És úgy is tettem. Szerencsére felvett egy lovas kocsi, amelyik éppen arra tartott, vagyis majdnem odáig ment, és onnan már csak egy jó félórás gyaloglás lett volna.
– Ezek szerint nem ért oda.
– Nem – rázta meg a fejét Andrzej. – Bárcsak átvágtam volna a mezőn! De úgy gondoltam, ha hosszabb is, inkább mégis az úton maradok. Hiba volt. Persze az is lehet, hogy mégsem.
– A döntésünk következményei legtöbbször hamar meglátszanak, de hogy miért történt meg, ami megtörtént, az mindig utólag nyer értelmet. Különös dolog ez, nem gondolja?
– Ma már biztos vagyok abban, hogy nem lett volna esélyem életben maradni egyedül, hacsak valaki nem fogad be. De természetesen ezt sem tudhatjuk.
– Mi történt az úton?
– Két lovas jött velem szembe. Egyszer csak feltűntek a láthatáron, de amint észrevettem őket, ők is megláttak, minden bizonnyal, mert azonnal vágtatni kezdtek felém. Először az a gondolat cikázott át az agyamon, hogy elszaladok a mező felé, azután megbújok valahol, és bevárom, hogy elmenjenek, de ugyanabban a pillanatban beláttam, hogy a lovak elől elmenekülni semmi módon nem tudnék. S ahogy ezt végiggondoltam, a két sötétkék egyenruhát viselő férfi már ott is állt mellettem.
– Erőszakosan viselkedtek?
– Nem, egyáltalán nem. Leszálltak mindketten, megmondták a nevüket is, amire természetesen már nem emlékszem – de lehet, hogy az nem is az igazi nevük volt, nincs is jelentősége –, és kérdezgetni kezdtek. Hogy honnan jövök, merre tartok, hogyhogy egyedül vagyok? Azután elmondták, hogy ez a környék most nagyon veszélyes, majd megkérdezték, hogy erről tudok-e? Először beszéltem nekik mindenfélét, nem voltam rá felkészülve, bele is zavarodtam, majd végül bevallottam, hogy azért vagyok egyedül, mert fogalmam sincs, mi történhetett a családommal, és Krakkóból tartok éppen hazafelé. Ezen láthatóan nagyon elcsodálkoztak – nevette el magát Andrzej. – Amikor megmondtam, hogy apámé a Blynski-gazdaság, egymásra néztek, és valami olyasmit sugdolóztak, hogy az az, amelyik porig égett, de akkor ezt nem értettem pontosan, ma már azonban nyilvánvaló a számomra is, hogy mi történhetett. Végül meggyőztek arról, hogy amíg felkutatják a szüleimet, legjobb lenne, ha velük mennék, és biztonságba helyezhetnének, ahogy ezt nagyon sok másik gyerekkel is megtették már.
– Önként ment?
– Igen. Egyrészt mit tehettem volna, másrészt én is úgy éreztem, hogy ezen kívül minden más megoldás reménytelen. Úgyhogy felültettek a lóra, az egyik férfi elé a nyereg elejébe, és elindultunk.
– Hová vitték?
– Előbb egy környékbeli árvaházba. Valójában akkor kezdtem el felfogni, hogy mi is történhetett, amikor bekerültem az intézménybe. Levetkőztettek, egy fehér köpenyes, idősebb férfi megvizsgált, ez egyszerre volt félelmetes és megnyugtató, majd megmosdattak, és visszaadták a ruháimat, mondták, hogy egyelőre tiszta ruha sajnos nincs. Azután átvittek a főépületbe, ahol szó szerint leírhatatlan állapotok uralkodtak. Első pillanattól rendkívül megterhelő volt az a sok sírás. Éjjel-nappal sírt vagy zokogott valaki. Minden visszhangzott tőle! Egy-egy tanterem nagyságú szobában harminc-negyven gyereket zsúfoltak össze, így nemcsak az ágyakon feküdtünk, bár azokban is négyen-öten egymáshoz préselődve próbáltunk meg aludni valamennyit, hanem matracokon, szalmazsákokon a földön is. Az ablakokon sűrű rácsok voltak, és az ajtókat is mindig zárva tartották.
– Gondolom, hogy tartottak a szökéstől.
– Minden bizonnyal. Nemcsak kicsik voltak, hanem már nagyok is, mint én, de voltak tizennégy évesek is. Külön termekben a fiúk, és külön termekben a lányok. Ott még nehezebb állapotok lehettek, mert a lányok megállás nélkül sírtak.
– Milyen volt az ellátásuk? Ha volt egyáltalán…
– Volt, természetesen. Háromszor hoztak enni, azt nem tudom, hogy miket, de megettük, mert rettenetesen éhesek voltunk állandóan. Különösebb civakodás nem volt közöttünk, néha a mosdóhelyért vagy az ételért, de azt hiszem, azért, mert mindnyájan féltünk. Minden egyes ajtónyitásnál azt vártuk, hogy bejön a felügyelő, és meghallhatjuk a nevünket, hogy megtalálták a szüleinket, vagy éppen ők kerestek minket, és szerencsével ránk találtak, és végre elmehetünk innen. De ez csak tényleg néhány esetben fordult elő az ott töltött több mint fél év alatt. A vécékbe csoportosan lehetett menni, ajtó nem volt rajta, gondolom, elővigyázatosságból, így mindent lehetett látni, ezt meg kellett szokni, nem volt kellemes. Ám ha valaki nem tudta időre elvégezni a dolgát, és nem tudta visszatartani, annak sajnos a teremben kellett könnyítenie magán. Ez különösen akkor volt rettenetes, amikor kitört a kolerajárvány. Mindennap összeszedték a betegeket, és elvitték az elkülönítőbe, de naponta újabb és újabb gyerekek lettek rosszul, hánytak, összeestek. Mi dörömböltünk az ajtón, volt, hogy jöttek is, de azt mondták, értsük meg, nem tudnak mit csinálni.
– Bántották önöket?
– Nem. Senki kezet nem emelt ránk. Csak egyszerűen tehetetlenek voltak. Akkor lett valamivel jobb, amikor megérkeztek az apácák, végre nőket is láttunk, már olyan értelemben mondom, hogy olyasmi érzés volt, mint egy anya jelenléte. Ők nagyon, de nagyon kedvesek voltak. Mindenkivel. Jó régóta voltam már bent, amikor kaptam végre egy simogatást, amit soha nem felejtek el annak a nővérnek, és azt sem, ahogy rám nézett. Abban a tekintetben minden benne volt. Az együttérzés, az erő és a bátorítás. Mindennap próbáltuk összetakarítani, amit lehetett, de lassanként a padló fája is átvette a szagokat, míg végül elviselhetetlen bűz volt már mindenfelé. Az apácákkal kimehettünk az udvarra, sőt a parkba is, senkinek meg sem fordult a fejében, hogy elszökhetne, igazából már ahhoz sem lett volna se kedvünk, se erőnk. Akkor még nem tudtuk, hogy nem a legrosszabb történt.
– Ennél nehéz elképzelni rosszabbat.
– Pedig van. Vagyis volt. Ugyanis megjelent a vérhas és a tífusz is. Néhány hét leforgása alatt a teremben már mindenkinek jutott önálló ágy, sőt még maradt üres is. És ez így volt később az összes teremmel. Reggelente szedték össze a halottakat minden helyiségből. Már az elkülönítő is tele volt addigra haldokló betegekkel.
Barbara megkapaszkodott Aleksander karjába, markolta, szorította, ahogy csak bírta, egyre jobban szédült és émelyegni kezdett.
– Sajnálom – suttogta Aleksander. – Ha akarod, kimehetünk.
– Nem, semmiképpen! Tudnom kell, hogy mi történhetett a bátyámmal.
A beálló csönd fekete palástként borult a stúdióra. Lisa elsápadt. Légszomjjal küzdött, s miután uralni tudta, még szüksége volt néhány másodpercre, hogy rendezze a gondolatait.
– Ez maga lehetett a földi pokol – mondta alig hallhatóan.
– Ó, nem, csak később szembesültünk vele, hogy azok, akik orosz, pontosabban szovjet árvaházakba kerültek, ennél még sokkal rosszabbul jártak, ugyanis ott rendszeres volt a bántalmazás is.
– A bántalmazás?
– Igen, a verés. Akikkel együtt kerültünk el végül Japánba, vagyis akikkel ott találkoztunk, sokat meséltek a nevelők kegyetlenkedéseiről Szibériában: a meztelen gyerekek jéghideg vízbe mártogatásáról, ha valamiért sírni mertek, a kényszeretetésről vagy a bőrt felhasogató, hírhedt nyírfavesszőcsokorról, amely bármilyen apró kihágásnak nevezett viselkedés miatt kijárt. A verés elején még nem ejtett a csokor mély sebeket, csak olyat, hogy éppen bevérezzen, de a végére már igen. A legtöbb gyerek el is ájult a büntetés felénél, de nem hagyták abba. Láttam a saját szememmel ezeket a hátakat és fenekeket, telis-tele vékonyabb, vastagabb, egymásba fonódó hegekkel. Úgyhogy mi a lengyel területen, minden körülmény ellenére sokkal, de sokkal jobban jártunk.
– Annak a bizonyos Lengyel Mentőszervezetnek, amely végül elmúlhatatlanul sokat tett az árvák helyzetéért, két elkötelezett alapítója volt, a lengyel orvos, Józef Jakóbkiewicz és a tanárként dolgozó Anna Bielkiewicz. Találkozott esetleg velük is?
– Igen, volt szerencsém hozzájuk. Rendkívül mély benyomást tettek rám a kedvességükkel, a jóságos kinézetükkel, noha gyerek voltam, azonban ma is fel tudom idézni annak a napnak minden pillanatát. Éppen a karácsony megünneplésére készültünk. Ma is emlékszem a fára, és arra a délutánra, amikor a lépcsőházban felállítottuk. Milyen szépnek találtuk! Pedig még dísz sem volt rajta, csak amit éppen találtunk vagy megcsináltunk, papírból hajtogattunk. Egy kislány kapott az egyik nővértől egy gombos dobozt, tele sok-sok színes gombbal, azokat kötöztük a felső ágakra! Csak úgy ragyogtak az esti gyertyafényben! Akkor tudtuk meg Jakóbkiewicz úréktól, hogy minket is külföldre visznek.
– Anna Bielkiewicz még 1920 nyarán megkapta a japán Vöröskereszttől a jóváhagyást a lengyel árvák evakuálására.
– Igen. Emlékszem, fullasztóan meleg nyár volt, az előtt valamivel, vagy éppen akkor tört ki a járvány, amikor elindult az első csoport Japánba.