Han Kang

Görög leckék

2
Csend
A nő összeteszi a kezeit a mellkasa előtt. Grimaszol, és a táblára néz.
Nos, olvassa.
Az ezüstkeretes, vastag lencsés szemüveget viselő férfi mosolyogva beszél hozzá. A nő szája megfeszül. A nyelve hegyével megnedvesíti az alsó ajkát. A mellkasa előtt csendesen matatnak a kezei. Kinyitja a száját, aztán becsukja. Visszatartja a lélegzetét, majd nagyot sóhajt. A férfi a táblához lép, és türelmesen kéri.
Olvasson.
A nő szempillái megremegnek. Akár az egymáshoz dörzsölt rovarszárnyak. Becsukja, majd kinyitja a szemét. Mintha azt remélné, hogy ennyitől egy másik helyen találhatja magát.
A férfi megigazítja a szemüvegét, az ujjain vastag krétapor.
Gyerünk, mondja.
A nő fekete garbót és fekete nadrágot visel. A széke háttámláján lógó kabátja is fekete, akárcsak a nagy, fekete vászontáskájából kilógó kötött gyapjúsál. Öltözéke, mintha csak egy temetésről érkezett volna éppen, az arca pedig hosszúkás, mint valami elnyújtott agyagszoboré.
Nem fiatal és nem is különösebben szép nő. A tekintete értelmes, bár ezt háttérbe szorítja a szemhéja rángása. A háta és a vállai beesnek, mintha menedéket keresne a fekete ruháiban. A körmei tövig visszavágva. A bal csuklóján sötétlila bársony hajpánt, ez az egyetlen elütő szín az egyébként teljes egyszínűségben.
Olvassuk együtt.
A férfi nem tud tovább várni a furcsa nő válaszára. Az ugyanabban a sorban ülő, gyerekarcú egyetemistára, a félig az egyik oszlop mögött rejtőző, középkorú férfira és az ablaknál lévő székébe görnyedő, nagydarab fiatalemberre pillant.
Emosz, hemeterosz. Egyém, miénk. A három diák halkan, szégyellősen olvas. Szosz, humeterosz. Tiéd, tiétek.
A táblánál álló férfi a harmincas évei második felében járhat. Vékony alkatú, szemöldöke erős hangsúlyként ível a szeme fölött, orra alatt mély barázda. A szája szélén elfojtott, finom mosoly. Sötétbarna kordbársony zakóján őzbarna könyökfolt. A zakó némiképp rövid ujjai nem takarják a férfi csuklóját. A nő a tanár bal szemhéjától a szája széléig karcsú és sápadt ívben futó sebhelyet nézi. Amikor az első órájukon először megpillantotta, arra gondolt, talán egykor itt folytak a férfi könnyei.
A vastag, világoszöld lencsék mögött rejtőző szemek a nő szorosra zárt szájára merednek. A mosolynak már nyoma sincs, a férfi arca megfeszül. A tábla felé fordul, és rövid ógörög mondatot firkant rá. Mielőtt kitenné a diakritikus jeleket, a kréta megroppan, és kettétörve a földre esik.
j
Az előző év késő tavaszán a nő egy tábla előtt állt, nekinyomta egyik krétaporos kezét. Már eltelt egy perc, de képtelen volt kimondani a következő szót, a diákok mocorogtak és suttogtak. Bármennyire meresztette a szemét, nem látta a diákokat, sem a terem mennyezetét, sem az ablakokat, csak az üres levegőt az orra előtt.
Tanárnő, jól tetszik lenni?
Kérdezte az első padsorban ülő csillogó szemű, göndör fiatal tanítvány. A nő próbált mosolyt erőltetni az arcára, de csak a szemhéja rándult bele. Remegő ajkai egymásnak feszültek, a torkánál is mélyebbről suttogott magában:
Már megint itt van.
A negyvenegynéhány diák összenézett. Mit művel? Asztalról asztalra suttogták a kérdést. Nem maradt más, a nő nyugalmat erőltetett magára, és nagy nehezen kisétált a teremből. Amint kilépett a folyosóra, a suttogás hangzavarba fordult, mintha csak hangosbeszélő erősítette volna fel, és elnyelte, ahogy lépései a kőpadlón kopogtak.
Miután a nő elvégezte az egyetemet, hat éven át egy könyvkiadónak, majd egy produkciós vállalatnak dolgozott. Aztán jött hét év oktatás a főváros és a környéke művészeti középiskoláiban és egyetemein. Három-négy éves időközönként három verseskötete jelent meg, és évekig vezetett rovatot egy irodalomkritikával foglalkozó, kéthetente megjelenő lapnál. Az elmúlt időszakban minden szerda délután részt vett egy induló, még nevet kereső kulturális magazin szerkesztőségi ülésein.  
Megint eljött, úgyhogy mindezt fel kellett adnia.
Nem utalt rá semmi, hogy megtörténhet, nem volt miért megtörténnie.
Persze, hat hónappal azelőtt elveszítette az édesanyját, még évekkel korábban elvált, majd megvonták tőle nyolcéves fia szülői felügyeleti jogát. Az elhúzódó bírósági csatározást követően a gyerek öt hónapja végleg az apjához költözött. Az ősz pszichoterapeuta, akit álmatlanságával a fiú elveszítése óta hetente felkeresett, nem értette, hogy a nő miért tagadja még mindig a magától értetődő okokat.
Nem, írta rá az asztalon heverő üres papírlapra. Ez nem ilyen egyszerű.
Utoljára találkoztak. Az írásos pszichoterápia rengeteg időt igényelt, és könnyen félreértéshez vezetett. A terapeuta felvetette, hogy bemutatja egy nyelvi problémákra szakosodott specialistának, de a nő udvariasan visszautasította az ajánlatot. Nem engedhette meg magának a minden bizonnyal kifejezetten drága kezelést.
j
„Különösen jó eszű” kislánynak számított. Édesanyja a kemoterápiája utolsó évében minden alkalmat megragadott, hogy emlékeztesse erre. Mintha ez lett volna az egyetlen dolog, amit a halála előtt mindenképpen tisztázni kívánt.
Ami a nyelvi képességeket illeti, talán nem is tévedett. Senki sem tanította, de a nő már négyévesen elsajátította a koreai írást, a hangult. Nem értette még a magánhangzók és a mássalhangzók közti különbséget, úgyhogy szótagokat tanult meg. Hatéves volt, amikor a bátyja elismételte neki, amit az iskolában a tanárától hallott a koreai írásról. A lány értetlenül hallgatta, hogy aztán az udvaron guggolva gondolkodjon a magánhangzókról és mássalhangzókról, míg a tavaszi délután véget nem ért. Ekkor szembesült a na 나 szótag és a ni 니 szótag ㄴ n hangjai közti különbséggel, meg azzal, hogy mennyire más a kiejtése a sza 사 és a si 시 szótagok ㅅ mássalhangzójának. Fejben végigvette az összes lehetséges kettőshangzót, és rájött, hogy egyedül az iㅣés az üㅡ  kombinációja nem létezik ebben a sorrendben a koreai nyelvben, éppen ezért leírni sem lehetséges.
Annyira izgalmasak és megdöbbentőek voltak a felfedezései, hogy amikor több mint harminc évvel később a terapeuta megkérdezte, mi a legelevenebben élő emléke, rögtön az aznap délután az udvart megvilágító napfény jutott eszébe. Ahogy egyre jobban süti a hátát és a nyakszirtjét. A betűk, melyeket a bottal a porba rajzolt. A feszült figyelemmel egymáshoz illesztett fonémák csodás ígérete.
Miután elkezdte az általános iskolát, szószedetbe kezdett a naplója hátoldalán. Különösebb cél vagy ok nélkül szedte listába a szavakat, melyek hatást gyakoroltak rá, köztük a számára legkedvesebb: 숲. Szup. Erdő. Öreg pagodát formázva írta le az egyetlen szótagot: ㅍ, az építmény alapja, ㅜ, a középső rész, ㅅ, a felső rész. Kellemes érzés töltötte el, ahogy kimondta: ㅅ – ㅜ – ㅍ, sz-u-p. Az egymáshoz tapadó alsó és felső ajak, majd a lassan szelelő levegő, hogy végül megint összezáruljanak az ajkak. Egyszerűen lenyűgözte a csenddel végződő szó, melynek kiejtése, jelentése és alakja is mozdulatlanságba burkolózott, ahogy írta: 숲. 숲.
Bár az édesanyja szerint „különösen jó eszű” volt, az általános és a középiskolában sem keltett figyelmet. Nem volt vele baj, de nem is emelkedett ki az eredményeivel. Voltak barátai, de senkivel nem járt össze az iskolán kívül. Csak akkor nézett a tükörbe, amikor megmosta az arcát, és szinte soha nem küzdött a rátörő izgatottsággal, és nem gyötörték meghatározhatatlan szerelmi vágyódások, mint a többi lányt. Az órák után a helyi könyvtárba sétált, hogy a tanulmányaihoz nem kötődő témákról olvasgasson, majd kikölcsönzött néhány könyvet, hazament, bebújt a takarója alá, és olvasott, amíg el nem nyomta az álom. Senki sem tudott róla, hogy az élete kegyetlenül kettétörött, csak ő. A naplója hátuljára írt szavak életre kelve vonaglottak, hogy korábban nem olvasott mondatokká álljanak össze. Időnként egy-egy szó nyársként hatolt az álmába, és ő többször is felriadt. Egyre kevesebbet aludt, ahogy felülkerekedtek rajta az érzéki ingerek, és előfordult, hogy a megmagyarázhatatlan fájdalom vasbilogként égette a gyomorszájánál.
A leggyötrelmesebben mégis az érintette, hogy mennyire rémisztően elkülönültek egymástól a szavak, melyeket a száját kinyitva egyenként kilökött magából. A legmeghatározhatatlanabb kifejezésben is hűvös jégtisztaságú befejezettség és befejezetlenség, igazság és hazugság, szépség és rútság. A nyelvéből és a kezéből kipörgő fehér pókfonálhoz hasonló szégyenletes mondatok. A hányinger kerülgette. Üvölteni akart.
Tizenhat éves lett azon a télen, amikor először megtörtént vele a dolog. Az ezernyi tűből készült ruhaként szúró és rabságban tartó nyelv egyszer csak eltűnt. A szavak eljutottak ugyan a füléig, de a fülkagylója és az agya közti teret vastag, sűrű levegő töltötte ki. A szája és az ajkai emlékeit, melyekre beszédhangjai támaszkodtak, ködös csend borította be, a ceruzát markoló keze egyre távolodott. Nem a nyelvet használva gondolkodott többé. Nyelv nélkül mozgott, nyelv nélkül értett, ahogy azelőtt tette, hogy megtanult beszélni – nem, azelőtt, hogy élni kezdett. Csend, ahogy pamutgolyókként szívja magába az áradó időt, és kívül-belül beburkolja.
A pszichiáter, akihez ijedt édesanyja elvitte, gyógyszert írt fel neki. A tablettákat a nyelve alá rejtette, majd elásta a virágágyásban, és két évszakon át guggolt az udvaruk sarkában, ugyanott, ahol sok évvel korábban, a délutáni napfényben a mássalhangzókkal és a magánhangzókkal bíbelődött. A tarkója már a nyár beköszönte előtt lebarnult, orrának mindig izzadt tövét dühös kiütések pettyezték. Aztán, amikor az elásott gyógyszerei mellől kisarjadt a sötétvörös porzókkal ékes tűzvirág, a pszichiáter és édesanyja úgy döntöttek, hogy újra iskolába fog járni. Az otthoni elzártság egyáltalán nem segített rajta, és jobbnak látták, ha nem marad le túlságosan a kortársai mögött.
Sivár, félelmetes helynek találta az állami középiskolát, ahova hónapokkal azután, hogy megkapták a márciusban kezdődő tanévről szóló levelet, először belépett. A többiek már igencsak előrejutottak a tananyagban. A tanárok életkoruktól függetlenül szigorúan kezelték a diákokat, és az utóbbiakat a legkevésbé sem érdekelte a reggeltől estig meg sem szólaló lány. Akárhányszor rászóltak, hogy olvasson a tankönyvből, vagy számoljon hangosan a tornaórán, tanácstalanul nézett a tanárára, hogy utána a hátsó sorba küldjék, vagy pofont kapjon.
A pszichiáternek és az édesanyjának csalódniuk kellett, a társas érinkezések nem törték át a lány némaságát. Ragyogóbb, sűrűbb csend töltötte meg sötét agyagedény testét. Súlytalanul sétált hazafelé a zsúfolt utcákon, mintha csak egy óriási szappanbuborék vette volna körül. Autók suhantak el mellette mennydörögve a csillogó csendben, mely mintha valami vízréteg alól tört volna a felszínre, a járókelők a vállába és karjába könyököltek, és már ott sem voltak.
Jóval később elgondolkodott.
Mi lett volna, ha azon a télen, pont a szünet előtt, egy teljesen átlagos órán azt a teljesen átlagos, francia szót hallva nem szikrázik fel benne valami? Mi lett volna, ha nem jut véletlenül eszébe a nyelv, mint valami elsorvadt testrész?
Miért nem a klasszikus kínai vagy az angol nyelv volt rá ilyen hatással? Talán a francia nyelv újdonsága volt a magyarázat, az új idegen nyelv, amit a középiskolában választhatott. Szokás szerint üres tekintettel nézte a táblát, de valami megakasztotta. A tömzsi, kopaszodó franciatanár a szóra mutatott, és kimondta. A meglepett lány ajkai remegni kezdtek, akár egy kisgyereknek. Bibliothèque. A motyogás a nyelvénél és a torkánál is mélyebbről tört a felszínre.
Nem tudhatta, hogy mennyire fontos ez a pillanat.
Halvány volt még a rettegés. A fájdalom tétovázott, nem tárta fel a mélységben szunnyadó, égető áramköreit. A helyesírás, a fonémák és az elmosódott jelentés találkozásánál a visszafogott eufória és az áthágás kanóca gyúlt.
j
A nő mindkét kezét az asztalon nyugtatja. Mereven előrehajol, mint egy körmei ellenőrzésére váró gyerek. A férfi tantermet megtöltő hangját hallgatja.
Ahogy azt az előző órán már említettem, az ógörög a cselekvőn és a szenvedőn kívül egy harmadik igealakot is használ.
A nővel egy sorban ülő fiatalember határozottan bólint. Második évfolyamos a filozófia szakon, kerek orcáival úgy fest, akár egy okos, csintalan kölyök.
A nő az ablak felé fordul, közben egy pillanatra látóterébe kerül a posztgraduális programra járó diák, aki ugyan átküzdötte magát az orvosi egyetem első vizsgáin, de közben rájött, hogy mégsem akar felelősséget vállalni mások életéért, úgyhogy inkább az orvostudomány történetét kezdte el tanulmányozni. Az első pillantásra lezser, nagydarab férfi kövér, tokás arca előtt kerek, fekete, szarukeretes szemüveg. Minden szünetben a filozófia szakos diákkal beszélget, csengő hangon viccelődnek. Ám amint elkezdődik az óra, egy csapásra megváltozik. Mindenki látja, hogy mennyire feszült. Retteg attól, hogy hibázhat.
Mediális igealaknak nevezzük, és az alanyhoz reflexív módon kapcsolódó cselekvést fejez ki.
Az emeleti ablakon túl elszórt narancsszínű pontok világítják meg a sivár, alacsony épületeket. A széles levelű, fiatal fák sötétbe rejtik vékony, fekete ágaik csupasz körvonalait. A nő tekintete némán pásztázza a szomorú látványt, az idősebb egyetemista rémült arcvonásait és az ógörögtanár sápadt csuklóját.
A húsz év után visszatért némaság nem olyan meleg, sűrű vagy ragyogó, mint egykor. Az a születés előtti csendre hasonlított, míg a mostani inkább a halál utánira. Korábban a víz alól nézett fel a csillogó világra, most meg mintha árnyékká válva ülte volna meg a falak és a föld csupasz felszínét, egy óriási víztartályból szemlélte az életet. Minden szót hallott, minden szót el tudott olvasni, de az ajkai némán egymáshoz tapadtak. Akár egy testetlen árnyék, halott fa belseje, két meteorit között sötétlő űr, ritka csend.

Húsz évvel azelőtt nem is sejtette, hogy egy ismeretlen nyelv fogja megtörni a némaságát, mely szinte egyáltalán nem hasonlít az anyanyelvére. Ezúttal azért kezdett ógörögül tanulni ebben a magániskolában, hogy saját elhatározásából szerezze vissza a nyelvet. A legkevésbé sem érdekelte Homérosz, Platón és Hérodotosz, vagy a későbbi, démotikus nyelvű irodalom, mindaz, amit az osztálytársai eredetiben szerettek volna olvasni. Ha a tőle még távolabb álló írásrendszert használó burmai vagy szanszkritórát talált volna, biztosan az utóbbiak közül irat