Gárdos Péter
Hajnali láz
A Saul fia végén van egy pillanat, ahol kisüt a nap, és ha nem is telik meg reménnyel a szívünk, elkezd valami melegség beáramlani a dermedt hidegbe. Addigra már hosszú ideje nézzük egy embertelen borzalom képeit, követjük a főhőst a káoszban, sodródunk vele, vagy próbáljuk megérteni másodpercenként hozott döntéseit az életben maradásért. Tehát a zárójelenetben vagyunk, és Saul felemeli a fejét és elmosolyodik. Először. És mi a következő jelenetből már tudjuk, utoljára. Rendezője szándéka az volt, ne élhessen át feloldozást, megkönnyebbülést a néző, ne kecsegtesse magát azzal, hogy itt lehetséges a dolgok jóra fordulása, ez nem mese, hanem az élet.
Gárdos Péter regényére sem mondanám jó szívvel, hogy happy endes történet. Pedig léte maga a boldog kifejlet, Gárdos Péter személye a bizonyíték, hogy néha volt kiút a holokauszt poklából, fel lehetett állni és folytatni az életet. Ahogy minden túlélő későbbi gyerekei és családjaik is az élet diadalát jelentették.
Szerelmi történetet jó olvasni. Mindig minden körülmények között a párnak drukkolunk, kínban olvassuk, ha elmennek egymás mellett, rettegve figyeljük, félreértéseik vagy ármánykodások ugye nem tudnak közéjük állni. Ha olyan a történet, hogy tengerparti nyugágyakból epekednek egymás iránt, ha két kontinens választja el őket, ha társadalmi státuszuk különbsége miatt akadályos a pályájuk, mi mindig csak szorítunk, nyerjenek az érzelmek.
Hogyan ne szorítanánk két csonttá fogyott, koncentrációs táborokban brutális megpróbáltatások és elképzelhetetlen veszteségek után életben maradt fiatalnak! Másodszorra olvasom a könyvet, és figyelem, még így is micsoda fizikai tüneteket okoz. Hogy sírok, az nem lep meg. Ki bír anélkül arról olvasni, hogy egy fiatal lány átöleli a barakkban az unokanővérét, aki a kezei között hal meg betegen? Vagy elképzelni, milyen lehetett várni, várni, várni, hátha életben hazajön szülő, gyerek, testvér. Libabőrös leszek, ahogy olvasom. És olyan szívesen nevetek az udvarló Miklós leveleinek szellemességén.
Külön élmény a zárszóban Gárdos személyes kérdéseit olvasni. Nem mintha a regény ne lenne személyes, de itt íróból visszavált a fiúvá, aki szeretettel és már saját élettapasztalattal gondolkodik szülei házasságáról.
Hálás vagyok, hogy megírta nekünk ezt a történetet. Alig várom, hogy ezt személyesen is elmondhassam neki.
Olvasson bele a könyvbe! Töltse le a regényhez tartozó e-könyvet, melyben
egy regényrészleten túl interjúkat, érdekességeket, háttér információkat, exkluzív dokumentumokat talál. Érdekel
Találkozzon a szerzővel Az Olvasás Éjszakáján! Gárdos Péterrel a Hajnali lázról Winkler Nóra beszélget. Az eseményről itt olvashat bővebben.
Winkler Nóra
Kulturális újságíró, néha könyvíró, árverésvezető. E téren szívügye és büszkesége a Bátor Tábor évenkénti jótékonysági aukciója. Olvasás nélkül nehezen lenne meg, ötévesen kezdte a János vitézzel, a szenvedély iskolai magyarórákon, egyetemen az amerikai írók műveiben való elmélyedés során csak fokozódott. Ha lakótereket kell felidéznie, a könyvespolcok képe, hogy melyik cím melyik mellett volt, tisztán beugrik neki. Hálás, hogy munkája legjava kedvtelés, tudta, hogy kulturális területen fogja jól érezni magát. Rádiózott és tévézett, szeret interjúkat készíteni és beszélgetéseket vezetni. Kortárs magyar írókkal különösen, mert pár éve legfontosabb elismerésükkel, az Aegon Művészeti Díjjal dolgozik.
A Nóra polcán könyveket ajánlok – frisseket, még csak előjegyezhetőket, bestsellereket, delikát darabokat, régi nagy kedvenceket. A könyveket párosítom képekkel, festményekkel, fotókkal, mindig olyat keresek, ahol szépen összekapcsolódik művészet és irodalom.
Daniel Libeskind:
Zsidó Múzeum kertje, Berlin
Fasizálódó Európa, zsidótörvények, egyre növő agresszió, bevagonírozás és a koncentrációs táborokban iparszerűen legyilkolt emberek. A holokauszt feldolgozhatatlansága sokféle képzőművészeti feldolgozásban él. Most mégsem olyat választok, ahol ez képi ábrázolásban jelenik meg, hanem egy olyan művet, ami nem nézet, hanem „az átélés”.
Berlinben a Zsidó Múzeum kertje ez. Daniel Libeskind építész munkája. Mit látunk? Egymás mellett álló betonoszlopokat, köztük pedig utat. Elindulunk, de valami fura. Mintha nem egyenlő távra lennének egymástól. Vagy mégis? Nem, itt most mégsem. És lejt az út? Nem, itt egyenletes. Vagy mintha mégis, itt kicsit máshogy lépnénk. Na, ez itt újra érthető. De nem, most mintha beszűkülne picit a járat. Lépkedünk egy térben, ami annyira világos és egyszerű, hiszen ezerszer mentünk már át tértárgyak között és különböző utakon. De amit első ránézésre átláthatónak gondolunk, menet közben összezilálódik, elveszítjük magabiztosságunkat, egyre éberebben kell figyelnünk, hogyan is van pontosan ez itt. Ennél költőibb megfogalmazását annak, hogy elvész valami, amit az élet természetes alapjának tartunk, hogy kibillenhet a világ, nem láttam azóta sem.
És az oszlopok tetején az évek alatt kinőttek az olívafák, ahogy a Hajnali láz vesztésből nyerő párjának is született gyereke, mert tudjuk: Az Élet él és élni akar.
