Gyurkó Szilvia
Rám is gondoljatok
Kezdjük a külsőségekkel, ahogyan könyvesboltban is szoktuk. Címlap.
Kék felhő, eső esik, néhol viharos-fekete cseppekkel is, az eső körbeesi a címfeliratot. Szinte látni a kis kezeket, amik közt ilyen aranyos vékonyra tekerődött a gyurma, hogy folyószöveggé formálódjanak a betűk, szabálytalan, de igyekvő kis betűk, és a felhők mögött, még takarva, de félig ott a nap.
Mit üzen ez a kép?
Gondosságot. Aprólékosságot. Törekvést. Kézi munkát. Egyedi-egyszeriséget. Vékony kis gyerekhangot.
Egy nő tollából, akit személyesen nem ismerek, nézem hát a portréját. Nyugodt. Nyitott. Szabad fürtök, de garbó, és rendezett kezek. Invitáló tekintet, érzékelhető tapasztalatokkal.
És ezek az első benyomások, borítós érzetek mind-mind jönnek velünk, be a lapokra.
Gyurkó Szilvia gyerekjogász, tudományos szakember, alapítványi aktivista, előadó. Kivette magát egy időre a napi feladatokból, és írt egy könyvet arról, hogyan lehetséges úgy válni, hogy szimpatikusak maradjunk magunknak, egymásnak, és ha ezek nem motiválnak, akkor is, legesleginkább mindent megtegyünk az ebben velünk érintett gyerekekért.
Nyilván nincs jó megoldás, csak elkerülhető rosszak. Nemhogy egy jó út nincs, mert minden család, kapcsolat, eset más, sajnos általában sem lehet egy nehéz, szétszedő, megterhelő folyamatban a harmóniát, mint a két másodperces Quechua sátrat kidobni magunk fölé, és pikkpakk teremteni egy minden szereplőre érvényes boldog állapotot.
Mire vágyunk az ilyen rossz helyzetekben? Biztonságra, megengedésre, bölcsességre. Szilárd támaszra, puha megértésre. Együttérzésre. Megkönnyebbülésre, hogy valaki mondja azt, és hihetően, hogy Tudom, miben vagy, tudom, hogy rossz. Lesz is még egy ideig, de utána jobb jön. Nem vagy teljesen egyedül, másokkal ez volt, és így csinálták. Ez a könyv. Olyan hangon, ami ritka ebben a műfajban. Nincsen más tónusa, mint a normalitásé. Nem bölcselkedik, nem érzelmeskedik, nem nő föléd, nem megy alád. Veled van. Pont.
Nem praxist épít és klientúrát szerez, nem felvillant ügyeket, amiket majd privátban kifejt, nem karriert emel, névtáblát fényesítget, hanem mindent elmond, amit e tárgyban tud. Magától, amit az évek során elé került esetekben megélt és megértett. Másoktól, akik voltak olyan erősek és kedvesek, hogy elmesélték, velük hogy volt, mit éreztek, hogy élték át. Másoktól, akik ezekben a folyamatokban hivatásból vettek részt, gyerekvédelmi szakemberként, ügyvédként, bíróként, mediátorként.
Nagyon sok ponton támogatja a szülőket, s közben mindez afelé tart, hogy ők ki tudjanak alakítani a gyerekük számára jó, élhető, biztonságos új kereteket.
Alsó tagozatban az osztályomban sok elvált szülők gyereke volt. Ritkaságszámba ment, hogy én nem. Nálunk a család semelyik ágán, míg a szem ellát, nincsenek válások. De tízévesen persze megzavart, hogy máshol ennyi van, így egy nyári szüneten át gondolkoztam ezen. Azt álmodtam, hogy egy délután Gojko Mitić csenget a nagymamámnál, és közli, hogy magával viszi anyukámat. Lovon. Az NDK indiánfilmek gyönyörű főhőse helyett szerencsére mindig apukám jött értünk. Kisföldalattin. És anyu vele beszélgetett hazafelé. Később is, azóta is. Ezért nagyon hálás vagyok, örülök, hogy így van. Máshol meg másképp. És ha nem kérik, de jön egy ilyen válásnak nevezett fájó, nehéz bonyolultság, nagyon jó, hogy van ez a könyv.
A hátsó borítón, a bal sarokban, cérnavékonyan, süt a nap.
Winkler Nóra
Kulturális újságíró, néha könyvíró, árverésvezető. E téren szívügye és büszkesége a Bátor Tábor évenkénti jótékonysági aukciója. Olvasás nélkül nehezen lenne meg, ötévesen kezdte a János vitézzel, a szenvedély iskolai magyarórákon, egyetemen az amerikai írók műveiben való elmélyedés során csak fokozódott. Ha lakótereket kell felidéznie, a könyvespolcok képe, hogy melyik cím melyik mellett volt, tisztán beugrik neki. Hálás, hogy munkája legjava kedvtelés, tudta, hogy kulturális területen fogja jól érezni magát. Rádiózott és tévézett, szeret interjúkat készíteni és beszélgetéseket vezetni. Kortárs magyar írókkal különösen, mert pár éve legfontosabb elismerésükkel, az Aegon Művészeti Díjjal dolgozik.
A Nóra polcán könyveket ajánlok – frisseket, még csak előjegyezhetőket, bestsellereket, delikát darabokat, régi nagy kedvenceket. A könyveket párosítom képekkel, festményekkel, fotókkal, mindig olyat keresek, ahol szépen összekapcsolódik művészet és irodalom.
Thomas Gainsborough: A festő lányai macskával
Sok kedves festmény jutott eszembe ehhez a könyvhöz; tengerparton a hullámokkal játszó gyerekekkel, udvaron kergetőzős, szobában könyvet olvasós, végül aztán Gainsborough képét választottam, elmondom miért. 1727 és 1788 között élt Angliában, feljegyzések szerint már tízévesen arcokat és erdőket rajzolt, később pedig a korabeli társasági élet kézről kézre adott portréistája lett. Közben a természetet sem hanyagolta, tájképei és a neki modellt ülő illusztris alakok mentén a XVIII. század egyik legjobb festőjeként ismerjük.
Feleségével két lányuk volt, Mary és Margaret, őket látjuk a képen. És a cím szerint még egy macskát is, de őt azért bravúr megtalálni. Mindegy is most.
De a lányok! Azért őket mutatom, mert oldottság, bensőségesség érezhető az egymásnak dőlő testtartásban, és az őket festő apuka iránti természetes bizalom. Viszont nem cuki kislányportrék. Nem édesek, bájosak, hanem van karakterük, és ahogy néznek, abban némi nyugtalanság van. Nyitottság is, de mintha lennének fenntartások, várakozás valamiféle válaszra.
Gainsborough élő, valóságos lényeket mutat a képén, szeretett kislányait, de közben képes őket önálló lényegükben látni és ábrázolni. Ilyesfajta odaforduló, személyre szabott figyelemről szól ez a könyv is, nekem.
