Johanna Basford
Titkos kert
Kezdjük azzal, mennyire érdekes olyan könyvről értekezni, amiben nincs is szöveg. Ha puha, víz- és nyálálló gyerekkiadványokat ajánlanék itt, akkor persze sima ügy lenne, de a Titkos kert abszolút posztpubertás fogyasztókat céloz. Váratlan és döbbenetes sikere már körbeérte a világot, és Riótól Pekingig magukba feledkezett felnőttek várják a percet, hogy végre leülhessenek a könyv fölé, és belesüppedjenek az oldalakba. Ráadásul aktívan, mert ezt a könyvet nem lehet befogadóként élvezni, csak együttműködve, hiszen kifestő, vagy kiszínező-rajzoló. Olyan könyv, amilyenem utoljára az általánosban volt, talán negyedik osztályig, azóta ritkán fordult elő velem, hogy két percnél tovább rajzoljak. Pedig az milyen jó! Ez a trükkje. Hogy váratlanul jóleső újra látnunk, ahogy a fehér lapokon fekete vonalak között színes magánbirodalom születik. Általunk! Korábban olvastam egy pszichológiai értekezést a bambulás, mint tevékenység hasznosságáról, a flow-állapotról pedig pompás könyvek születtek már, és az, amit itt a kert virágainak, állatkáinak kiszínezése alatt átélünk, mindkettővel rokon. Kikapcsol mindenből, amin addig ésszerűen vagy azon bőven túl agyaltunk, megnyugtat, kicsit el is varázsol, azon a révületbe esős módon, ahogy kiskorunkban a falra vetített diafilmek. Meg is lep, nem gondoltam magamról, hogy ez még egyszer ekkora örömet tud majd adni. Továbbá sikerélményt, a befejezettség érzését, ami nagy kincs, ha ahhoz vagyunk szokva, hogy a napi feladatlista utolsó harmada folyton átcsúszik a holnapba. Sok képzőművész mesélt már arról, hogy a monoton munkafázisok, ismétlődő mozdulatok micsoda pszichedelikus, metafizikai élménnyé állnak össze. Én nem jól viselem az ismétlődést, nagyobb vendégségek után végtelen sok borospohár elmosogatása sose csapott át új dimenzióba, de itt a színes vonalazás igen. Az osztott képernyő másik csatornáján pedig ezalatt Johanna Basford, a kedves grafikus-tervező nézi a földgömböt elkerekedett szemekkel, mert erre kicsit se számított, hogy ceruzát hegyez, zsírkrétát keresgél, vacsorameghívásokat mond le a felnőtt lakosság egy része, és csak színez, színez és színez. Pedig ez van. Tekergetjük az ettől rég elszokott csuklóinkat, letakarítjuk az íróasztalt, és boldogan ugrunk fejest a kertbe.
Winkler Nóra
Kulturális újságíró, néha könyvíró, árverésvezető. E téren szívügye és büszkesége a Bátor Tábor évenkénti jótékonysági aukciója. Olvasás nélkül nehezen lenne meg, ötévesen kezdte a János vitézzel, a szenvedély iskolai magyarórákon, egyetemen az amerikai írók műveiben való elmélyedés során csak fokozódott. Ha lakótereket kell felidéznie, a könyvespolcok képe, hogy melyik cím melyik mellett volt, tisztán beugrik neki. Hálás, hogy munkája legjava kedvtelés, tudta, hogy kulturális területen fogja jól érezni magát. Rádiózott és tévézett, szeret interjúkat készíteni és beszélgetéseket vezetni. Kortárs magyar írókkal különösen, mert pár éve legfontosabb elismerésükkel, az Aegon Művészeti Díjjal dolgozik.
A Nóra polcán könyveket ajánlok – frisseket, még csak előjegyezhetőket, bestsellereket, delikát darabokat, régi nagy kedvenceket. A könyveket párosítom képekkel, festményekkel, fotókkal, mindig olyat keresek, ahol szépen összekapcsolódik művészet és irodalom.
Pipilotti Rist:
Mercy Garden, 2014
Elbódulás egy színfoltos, vonzó kert látványára? Valahonnan már ismerős élmény volt, és aztán be is ugrott: egy óriási kivetítőn, kényelmesen, fekve látott film. Pipilotti Rist svájci művésznő munkája volt, amit Velencében és pár éve New Yorkban is láttam. Sokoldalú nő, csinál tárgyakat, szobrokat, foglalkozik zenével és fotózik, de legismertebb – és nagyon az! – a filmjeivel lett. A Titkos kert témájához és látványához Pipilotti azon filmje kötődik, amiben a kamera egy napfényes, nyíló virágokkal és érett, piros gyümölcsökkel teli kertet mutat, de nem úgy, ahogy látni szoktuk. Hangyák, darazsak szemszögéből, és extra közeli képekkel, ahol a levelek minden barázdája látszik. Az almáknak szinte nekimegyünk, a fűszálak finoman hajladoznak előttünk és folyton áttűnik, elvakít az erős napfény. Elálmosító, bódító nézni, és egészen érzéki is. Óriási felületeken csorog az élmény, múzeumi termek komplett falain. Körülöttünk ismeretlenek fekszenek kényelmes zsákokon. Ezek mindig részei az installációnak, ahogyan a moziülések a filmnél, csakhogy itt a fekvésen van a hangsúly: olyan pozíción, hogy ne okosan befogadjuk a képeket, hanem álomszerűen legyünk bennük. Több filmjét megtalálni a neten, de ha valaki utazásai közben szerencsésen épp elkap egy vetítést ilyen grandiózus helyszínen, ne hagyja ki semmiképp.
