Závada Péter
MÉSZ
Kiskoromban mindig azt gondoltam, mennyire jó lehet híres ember gyerekének lenni, beleszületni egy közegbe, minden nélkül rögtön odatartozni. Aztán nagy lettem és történetek formájában találkoztam azzal, valójában milyen is ez – könyvekben, memoárokban, személyes interjúkban. Ezekben a színes, izgalmas családtörténetekben visszatérő elem egyfelől, hogy a híres szülő sokszor nincs ott, nem hozzáférhető. Lekési a balett bemutatót / vízilabdameccset, vagy simán csak nem szabad hozzászólni, mert főpróbahete/leadása/kiállítása van vagy lesz. A másik, a dicsfénnyel járó állandó kíváncsi várakozás, összehasonlítgatás, a folytonos, vezetéknév felőli méretődés, mintha nem lehetne saját identitás, és ez iszonyú fárasztó.
Ülök egy irodalmi fesztiválon és az Esterházy-fiúkat kérdezem: Marcell magyarázza, sose lehetett csak úgy bemenni, berontani az apjához, ha épp a szobájában dolgozott, kopogni kellett és várni, van-e bebocsáttatás. Rajta kívül mi ezt mindannyian úgy képzeljük, hogy ha akkor például épp A szív segédigéit írta, hát engedtessék meg már neki a nyugodt munkakörülmény. Marcell viszont mint a gyerek emlékszik, apja mellette hallgatja amit mond, viccel vele valamit, hogy ne már, hogy hatvan felett azzal kelljen megbírkoznia, hogy nem volt elég jó apa, Marcell meg néz, néz maga elé. Vagy Závada Pál, aki arról mesél, milyen a fiával együtt beszélgetős esteken fellépni, hallgatni, ahogy felolvas, figyelni a tehetségét, Péter meg elmondja, nem apjának szokta elsőként megmutatni kész szövegeit, bizonyítani, legyőzni valót már nem felé érez. És ül, maga elé néz, apja meg kitartóan, kedvesen rá.
Závada Péter új verseskönyve már nem akar kijönni a kis-závadaság terhe, esetleges megfelelési kényszerei alól, hanem kijött és kész. A Mész cseles tárgy, pici és könnyű, kézre álló, mint egy Moleskin füzet, olyan, amit bárhova magaddal vihetsz, és menet közben belenézhetsz. De csak olyan. Itt idézném a szintén jól író Krusovszky Dénest, aki egyszer mondta nekem, szerinte a verset az olvasóközönség túlizgulja, tart tőle, azt hiszi, nagyon rá kell készülni, pedig nem. Simán el lehet egyet olvasni pisilés közben vagy két megálló közt a villamoson, aztán megy tovább az élet.
Tényleg vannak ilyenek, sokan vannak és jók is, meg lehet próbálni a Mész verseit is menet közben olvasni, de szerintem meg fognak állni vele, vagy túlmennek a megállón.
Nagyon tömör, sűrű, elképesztő erejű képekkel, szagokkal, hangulatokkal teli sorok ezek. Amióta olvasom, keresem, mihez hasonlít az élmény. Csinos kis szöveg a lap közepére szedve, alig egy kis oldal, csak aztán annyi anyag árad ki belőle, hogy leteper.
Mihez hasonlítható? Harmonikához, ami váratlan tágulásokra képes? Gumiszalagra írt üzenethez, amit ahogy húzol, látod csak meg, mi minden van ráírva? Hangfájl, amit 2 centisre lehet tömöríteni, de három órás beszélgetést rejt? Kiskanálnyi fácánleves-eszencia, ami napokig főtt, erdőnyi alapanyagból?
Ezeket találtam. Závada meg egy önállóbb magát, bátrabban közlekedve saját hangzású világában, szuperszemélyes emlékekkel, amik teljesen ismerős érzések libabőrét hozzák majd a vállunkra.
Winkler Nóra
Kulturális újságíró, néha könyvíró, árverésvezető. E téren szívügye és büszkesége a Bátor Tábor évenkénti jótékonysági aukciója. Olvasás nélkül nehezen lenne meg, ötévesen kezdte a János vitézzel, a szenvedély iskolai magyarórákon, egyetemen az amerikai írók műveiben való elmélyedés során csak fokozódott. Ha lakótereket kell felidéznie, a könyvespolcok képe, hogy melyik cím melyik mellett volt, tisztán beugrik neki. Hálás, hogy munkája legjava kedvtelés, tudta, hogy kulturális területen fogja jól érezni magát. Rádiózott és tévézett, szeret interjúkat készíteni és beszélgetéseket vezetni. Kortárs magyar írókkal különösen, mert pár éve legfontosabb elismerésükkel, az Aegon Művészeti Díjjal dolgozik.
A Nóra polcán könyveket ajánlok – frisseket, még csak előjegyezhetőket, bestsellereket, delikát darabokat, régi nagy kedvenceket. A könyveket párosítom képekkel, festményekkel, fotókkal, mindig olyat keresek, ahol szépen összekapcsolódik művészet és irodalom.
Zöld lépcső és neonok
Nagyon érdekesnek, mert kicsit köztes állapotúnak érzem, hogy a leválás lépéseként is működő könyv borítójára, a szülők generációjához tartozó festőnőt, Vojnich Erzsébetet választotta. Závada Petit nemrég hívtam meg egy estre, ahol kifejezetten képekről kérdeztem, kedvenc festőkről és múzeumokról. Sok művet vetítettünk, mesélte, melyik miért áll közel hozzá, és kiderült, gyerekként a szülők barátai, a művészpár, Vojnich Erzsébet és Szűts Miklós festményei között nőtt fel, ezért e képi világokkal bensőséges összetartozást érez. Vojnich az a fajta művész, aki annyira egységes, erős, karakteres festői életművet épített fel évtizedek alatt, hogy száz százalékos biztonsággal felismerhető egy képéről, hogy tőle van. Szürke, barna, fekete, ritkán egy derűsebb szín puha árnyalatában fest emberek nélküli tereket – átjárókat, lépcsősorokat, falakat, szobákat. A lépcsősorok visszatérők, elénk emelkednek, rájuk látunk, egymást keresztezik, párhuzamosan ívelődnek. Mindig önmagukban, személyek nélkül. Lehetőségek, irányok, utak ezek, és hogy melyikre lépünk, végül úgyis egyedül döntjük el.
