John Scalzi

Az irányító

Adottságnak tekintem, hogy senki sem örül túlságosan nekem, amikor a hivatalos minőségemben lát. De dr. Chao a legtöbb embernél jóval bosszúsabb volt, amikor felbukkantam a rá váró nyitott szívműtét előtt.
– Mondd, hogy ez az alak nem az, akinek gondolom! – szólt oda Sheila Reevesnek.
Sheila, az egyik kórházi adminisztrátor kísért be a bemosakodóhelyiségbe. Dr. Chao épp a műtét előtt mosakodott be, és az első pillantás után nem volt hajlandó rám nézni. A műtőcsapat többi tagja szintén jelen volt, ők is a műtétre készültek, és boldogan foglalatoskodtak mindenféle egyébbel.
– Helen… – kezdett bele Sheila.
– Tudod, hogy mi nálam a szabály, ami a nem létfontosságú személyzet jelenlétét illeti a műtőmben.
– Őrá éppen nem lehet azt mondani, hogy nem létfontosságú.
– Tényleg? – kérdezett vissza dr. Chao, aztán anélkül hogy rám nézett volna, odaszólt nekem. – Maga! Mi a neve?
– Tony Valdez.
– Maga orvos, igaz? Szívspecialista?
– Nem.
– Akkor biztosan aneszteziológus.
– Nincs semmilyen orvosi képesítésem.
– Akkor ápoló. Sebészeti szakápoló.
– Nem. Ápoló sem vagyok.
– Szóval nem orvos, és nem is ápoló. – Dr. Chao a könyökével megnyomta az adagoló karját, hogy még egy kis szappant csurgasson a kezére. – Akkor úgy tűnik, semmi keresnivalója a műtőmben, Sheila.
– Te is tudod, hogy ez nem így működik, Helen.
– Ez az én műtőm. Ez pontosan így működik.
– A biztosítótársaság ragaszkodik hozzá. Ha nincs bent a műtőben, nem fizetnek.
Dr. Chao némán, mogorván bámult hosszú másodpercekig. Én meg csak álltam, nem törtem meg a csendet. Sok év gyakorlata verte belém, hogy ilyen pillanatokban a legjobb meg sem szólalni, csak ha kérdeznek. És hamarosan ez is történt.
– Hol van Jimmy Albert? – kérdezte tőlem egy másik nő. Ott álldogált Chao mellett, amiből arra következtettem, hogy ápoló vagy asszisztens lehetett. – Általában Jimmy az, aki maguktól ebben a kórházban dolgozik.
– Elhívták egy személyes, sürgős ügyhöz – feleltem. – Legalábbis nekem ezt mondta. Én vagyok ügyeletes a hétvégén, úgyhogy nekem jutott ez a mostani.
– Dolgozott már kórházakban és műtéteknél ezelőtt is? – segített ki a kórházi adminisztrátor.
– Természetesen. Legalább egy tucat kórházban és sok száz műtétnél. Manapság ez az elsődleges feladatunk.
– És hány embert ölt már meg a „munkáját” végezve? – kérdezte dr. Chao.
Szinte hallottam a hangjában az idézőjeleket, amikor a munkámat említette.
– Eddig még egyet sem. Igazából pont ez a munkám lényege, dr. Chao. – A nevét az aktában olvastam, amelyet fél órája kaptam meg. Az ügyeletben az embernek gyorsan kell képbe kerülni. Azok, akik dolgoztak már vele, hagytak megjegyzéseket az iraton, jelezve, hogy olykor ellenségesen viselkedik, én pedig pont ezért kanyarodtam Sheila Reeves irodája felé, és kértem meg, hogy kísérjen el a bemosakodóba.
–  Baromság, Sheila! – jelentette ki dr. Chao. Végzett a bemosakodással, és a könyökével elzárta a vizet. – Te is tudod, hogy baromság! Nézd végig a kartonomat! Soha, egyetlenegyszer sem volt szükségem, hogy egy is ezekből – a fejével felém biccentett – beavatkozzon a munkámba.
A Sheila Reeves arcáról sugárzó higgadt türelem arra utalt, hogy nem először vitatja meg ezt a kérdést dr. Chaóval.
– Nem rajtam múlik, és ezzel te is tökéletesen tisztában vagy, Helen. A biztosító ragaszkodik hozzá. A család írásban hagyta jóvá. A törvény kimondja, hogy lehetővé kell tennünk, hogy ott legyen a műtőben.
– És hogy belepiszkálhasson a műtétbe.
– Közbeléphet, ha szükséges, igen.
– Közbeléphet, egy frászt. Belepiszkálhat. – Dr. Chao a könyökével felém bökött. – Ennek a taplónak nincs semmiféle egészségügyi tapasztalata! Még csak nem is ápoló. Ezt nem sértésnek szántam – vetette oda gyorsan a mellette álldogáló ápolónak, aki alig észrevehetően biccentett. – És te ezek után még azt mondod nekem, hogy valami módon mégis képes megalapozott orvosi döntést hozni?
– Ellenőriztem a minősítését, Helen. Kiemelkedő, minden kategóriában. Minden területen.
– Ami szart se ér, mert nem orvos. Te meg megvonod a jogomat, hogy a betegeimnek a lehető legjobb kezelést nyújtsam, és csak annyit tudsz mondani erre, hogy „a biztosító ragaszkodik hozzá”. Ez egy nagy lószar, Sheila. Lószar, és nem így kellene dolgoznom. Egyetlenegy sebésznek sem kellene így dolgoznia.
– Helen, én nem ellenkezem veled. Éppen ez a lényeg: nem számít, hogy egyetértek veled, vagy sem. Az sem számít, hogy neked nem tetszik a szabályzat. Be kell engednünk a műtőbe. Ha ezt nem engedjük, és valami balul sül el, a kórházat beperelhetik gondatlanságért. És téged is. Ezt minden egyes alkalommal megvitatjuk, de ettől az eredmény nem változik.
– Megváltoztathatnád a kórházi szabályokat, hogy egyáltalán ne engedjük be őket a műtőkbe.
– Megtehetnénk, ó igen. És utána szépen becsődölnénk, mert a biztosítók nem küldenék ide a betegeiket, az egészségügyi kormányzat meg nem engedné, hogy Medicaid-eseteket vigyünk. Ezt te is nagyon jól tudod.
Dr. Chao egy darabig dühösen bámult Reevesre, végül rám nézett.
– Mit is mondott, mi a neve?
– Tony Valdez.
– Hol a felszerelése?
– Azt mondták, már van egy készlet bekészítve a műtőben. – Ránéztem a dr. Chao mellett álló ápolóra, aki bólintott.
– Amikor bent lesz a műtőben, azt akarom, hogy maradjon a lehető legtávolabb.
– Mindig ezt teszem.
– Egy nyikkanást sem akarok magától hallani. Nem beszél senkihez, csak ha megszólítják.
– Rendben.
– Ha bármelyikünket zavarni fogja, olyan gyorsan fogom a vizsgálóbizottság elé penderíteni, hogy azt sem fogja tudni, mi találta el.
– Értettem.
– Ha bármi olyat csinál, amit zavarónak ítélek, kihajíttatom a műtőből.
– Helen! – figyelmeztette Reeves.
Fölemeltem a kezem, és a kórházi adminisztrátorra néztem.
– Minden rendben. – Újra dr. Chao felé fordultam. – Doktornő, értem én. Nem akarja, hogy itt legyek, és nem akarja, hogy a lába alatt legyek. Igazat is adok magának. Nem leszek láb alatt, sem magának, sem a kollégáinak. Megígérem, hogy nem fogom zavarni magukat. Mint azt már említettem, sok száz műtétnél voltam jelen. Nagy gyakorlatom van már abban, hogy észrevehetetlenné váljak. Nem az a dolgom, hogy az útjában legyek. Maga mondta, hogy még sohasem volt szüksége egyikünkre sem. Ebben az esetben azt sem fogja tudni, hogy ott vagyok. Bemegy, elvégzi a munkáját, és kijöhet anélkül, hogy egy fikarcnyit is törődne azzal, hogy ott vagyok a műtőben. Engem nem zavar.
Még szúrósan méregetett egy ideig.
– Mit fog csinálni, amíg mi dolgozunk?
– Általában könyveket olvasok a telefonomon.
– Nem hozhat be telefont a műtőmbe. Elvonja a figyelmet, és kórokozók juthatnak be rajta a műtőbe.
– Ebben az esetben csöndben fogok álldogálni.
Dr. Chao készen állt, hogy bemenjen a műtőbe. Ránézett Reevesre, a lehető legkisebbet biccentette felém, majd elfordult, és tetőtől talpig fertőtlenített műtősruhába öltözve elvonult. Szemmel láthatólag azt tervezte, hogy a nap hátralévő részében már nem vesz tudomást rólam.
A kórházi adminisztrátor rám nézett.
– Elnézését kérem.
– Hozzá vagyok szokva – mosolyogtam.
– Gondolom. Nem tudom elképzelni, hogy túlságosan népszerű lenne a sebészek körében.
– Nem, nem vagyok az.
– Azért, mert a kudarcaikra emlékezteti őket?
– Azért, mert arra emlékeztetem őket, hogy egyikük sem Isten – feleltem. – És mert ha létezik Isten, akkor én közelebb vagyok hozzá, mint ők.

A hetedik órában aztán a műtőben fordulatot vettek az események.
Ahogy meg tudtam ítélni, nem dr. Chao hibája volt. A beteg betöltötte a hetvennyolcat, és amennyire a kórelőzményéből következtetni tudtam, nem volt éppen ideális alany erre a műtétre. Öreg volt már, megviselt, túl már jó pár másik beavatkozáson. Véleményem szerint ez a műtét már nem sokat segített volna rajta. Egy dologra lett volna jó, hogy a hátralévő ideje bizonyosan sokkal rettenetesebb legyen, mint egyébként. Egy megerőltető invazív sebészeti beavatkozásból kellett volna felépülnie, ahelyett, hogy azt csinálta volna az életével, amit akar. Jó eséllyel minden mást.
De dr. Chaónak igaza volt. Nem vagyok sem orvos, sem ápoló. Elképzelhető, hogy teljességgel tévesen értékeltem ezt a bizonyos műtétet. Nem voltam bevonva, és nem is tettem úgy, mintha érteném, mi mindent művelt a beteg felnyitott mellkasában.
Nem hagyatkoztam másra, csak a tapasztalataimra. Sok száz műtétet néztem már végig, és több tucat olyat is láttam már, mint amilyenre dr. Chao készült. Amikor a pácienst begurították a műtőbe, és megfigyeléseimet összevethettem mindazzal, amelyeket a kórelőzményéből kiolvashattam, az ösztöneim azt súgták, hogy a jó doktor szériája, amely szerint nincs szüksége egy magamfajtára a műtőben, hamarosan megszakad.
Hogy igazságos legyek hozzá, hat óra hosszan meglehetősen hozzáértően cáfolt rám.
De a hetedik órában a páciens szervezete ráerősített arra a vélekedésre, hogy a hozzáértésnek is van határa, ha történetesen egy beteget sem a gyógyszerek, sem a műszerek nem képesek már sokáig életben tartani. A páciens elkezdett rosszul reagálni a narkózisra. Majd görcsök kezdték rángatni a testét. Aztán pedig világossá vált, hogy a beteg, amint az néha előfordul nyitott szívműtéteknél, sztrókot kapott.
Mindez öt perc leforgása alatt történt.
Amennyire avatatlan szemmel meg tudtam ítélni, dr. Chao jó sebész volt. Ügyesen bánt a szikével, jól boldogult a mellkasban, és ha kicsit szigorúan is, de jól bánt a csapatával. De pár perc után ez már nem róla és a nyilvánvaló tehetségéről szólt. Hanem arról, hogy bárki, bárhol képes lenne-e megmenteni a beteget a fenyegető haláltól.
A felfordulás öt perce alatt ugyanazt csináltam, mint az ezt megelőző hat órában: csendesen álldogáltam, pont olyan észrevehetetlenül, ahogyan azt dr. Chaónak megígértem. A különbség csak az volt, hogy már nemcsak álltam, hanem várakoztam. Vártam a jelre, amelyik azt mondja, ideje közbelépni.
Nyugodtan várakoztam. Már nem tart soká.
Egy perccel később a műtősnő, Jenny Soto, felém pillantott. Ez a pillantás szinte bizonyosan ösztönös volt, úgy is mondhatnánk: önkéntelen. De ettől még nekem szóló jelzés is volt egyben. Egy műtőben senki sem néz rám, soha nem néznek a szakmámbéliekre – egészen addig a pillanatig, ameddig tökéletesen bizonyossá nem válik, hogy szükségük lesz ránk.
Soto rám nézett, és én tudtam. Itt az idő.
Odaléptem a műtő egyik tárolóasztalához, ahhoz, amelyiken az én műszerem feküdt. A műszer vagy negyvenöt centiméter hosszú volt, vékony és ívelt, lefóliázva, hogy a használat előtti utolsó pillanatig steril maradhasson. Mellette, ugyancsak lefóliázva, egy sűrített nitrogént tartalmazó patron hevert, és egy apró kapszula, amelyet egyszerűen csak töltetnek hívtunk. Az összes általunk használt elnevezés olyan semleges volt, amennyire az csak emberileg lehetséges. Megfogtam a műszer darabjait, az asztal tetejére tettem őket, és elkezdtem lehántani róluk a fóliát.
Mögöttem a műtőben nagyon fölgyorsultak az események, ahogyan dr. Chao és a csapata küzdeni kezdett a beteg életéért. A páciens szemlátomást más véleményen volt a dologról. Hallottam a műszerek zörgését, ahogy a test meg-megrándult a műtőasztalon. Hogy a korábbi, az altatószer által okozott roham lecsengéseként rándulnak-e össze egyszer-egyszer még az izmai, vagy a sztrók következményeként, azt nem tudtam volna megmondani. Megfordultam, kezemben a már teljesen összeszerelt műszerrel, és pár percig figyeltem a többieket. Azután, amikor az idejét éreztem, odaléptem a műtőasztalhoz.
Dr. Chao látta, hogy jövök, és nem volt boldog.
– Tűnjön el innen!
– Engedje el, doktornő!
– Takarodjon a műtőmből!
– A betege már menthetetlen, dr. Chao. El kell engednie.
– Azt mondtam, takarodjon!
– Doktornő, ameddig maga nem engedi el, nem tudom a munkámat végezni.
– Nincs szükségem arra, hogy maga a kurva munkáját végezze!
– Dr. Chao – szóltam olyan finoman, amennyire csak tudtam –, ez nem magáról szól. És épp megöli a betegét.
Dr. Chao elkáromkodta magát, és távolabb lépett a műtőasztaltól. Egy pillanatig süket csönd volt. Azután káromkodott még egyet, és belerúgott egy tárolóasztalba. A rázkódástól összekoccantak a műszerek.
Azután a sebész visszafordult, és szembenézett a csapatával.
– Ennyi volt – jelentette ki, és a faliórára nézett. – A pácienst menthetetlennek ítélem, 15:13-kor, délután 3:13-kor.
– Köszönöm, doktornő – mondtam. Majd az aneszteziológusra, dr. Osirióra néztem. – Kérem, távolítsa el a csöveket a szájából és a torkából!
Megtette.
Soto műtősnő felé biccentettem.
– Maga asszisztál. A többieket arra kérem, lépjenek hátra.
Soto a műtőasztal mellett maradt. Mindenki más hátralépett.
Újra Sotóra néztem.
– Csinált már ilyet korábban?
– Igen, természetesen.
– Akkor gyors lesz. Nyissa ki a szájat, kérem!
Soto odanyúlt, és finoman kinyitotta a férfi száját, amely ernyedt volt, és leginkább élettelen.
– Elmozdítsam a nyelvet az útból? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
– Nem fog számítani. – Úgy helyezkedtem, hogy a legjobban hozzáférjek, majd becsúsztattam az applikátort a páciens szájába, és a végét megtámasztottam a lágy szájpadon. Az applikátor közelebbi végét megtámasztottam az alsó állkapcson, hogy legyen egy kis nyomaték. Felnéztem Sotóra.
Bólintott, és egyet hátrébb lépett.
– Beküldöm a töltetet – jelentettem be, és megnyomtam egy gombot, hogy előkészítsem a nitrogénpatront. Az újabb applikátorok már automatikusan végzik az eljárást, az egészet egy telefonos app intézi, de én jobban szeretem kézzel vezérelni az eseményt. Vártam öt másodpercet, hogy a kapszula is élesre álljon, majd megint megnyomtam a gombot.
Az applikátor nitrogénpatronja felszisszent, és a kapszulát a lágy szájpadon keresztül egyenest a páciens agyába lőtte. Két másodperccel később az applikátor csippant egyet, jelezve, hogy megkapta az adatokat a kapszulától, megerősítve, hogy az mélyen beágyazódott az agyba.
– Aktiválom a töltetet – mondtam, és harmadjára, egyben utoljára is megnyomtam a gombot.
Az aprócska töltet felrobbant a páciens agyában, és azonnal végzett vele.
Szándékosan és céltudatosan megöltem egy embert. Én voltam a halálának a közvetlen oka és előidézője.
Ez vagyok én. Ez a munkám.
Irányító vagyok.