Joe Hill

Teljes gázzal

FARKASLAK VASÚTÁLLOMÁS
SAUNDERS AKKOR LÁTTA MEG az első farkast, amikor a vonat begördült a wolvertoni vasútállomásra.
Felpillantott a Financial Timesból, amit olvasott, és ott volt, kint a peronon, egy száznyolcvanöt centi magas farkas, micisapkával szőrös, őszülő fülei között. A farkas a hátsó lábain állt, ballonkabátosan, és aktatáskát tartott a mancsában. Bozontos farka türelmetlenül csapkodott, vélhetőleg a nadrág ülepén lévő nyíláson át kibújtatva. A vonat még mindig mozgott, és a következő pillanatban a farkas eltűnt szem elől.
Saunders felnevetett – a rövid, elfúló hang nem igazán a jókedv kifejeződése volt –, és azt tette, amit a józan ész diktált: megint az újságjára függesztette a tekintetét. Nem lepte meg, hogy egy farkas várakozik a peronon. A következő állomáson valószínűleg maga az ördög lébecol majd. Saunders úgy gondolta, ezek a kurva tüntetők jó eséllyel az összes állomáson ott álldogálnak majd Londontól Liverpoolig, parádéznak a jelmezeikben, azt remélve, hogy valaki rájuk irányít egy kamerát, és bekerülnek a tévébe.
A szállodáját is kiszimatolták Londonban: az egy tucat kölyök szedett-vedett falkája fel-alá masírozott a járdán az utca túloldalán. A vezetőség másik szobát ajánlott Saundersnek a hátsó traktusban, hogy ne kelljen látnia őket, ő viszont ragaszkodott az utcahomlokzati lakosztályhoz, éppen azért, hogy mozizhasson.
A tüntetőket fi gyelni sokkal szórakoztatóbb volt, mint bármi a brit tévécsatornákon. Farkasokat akkor nem látott, viszont volt egy pasas, Uncle Sam-jelmezben és gólyalábakon, valami kretén, akinek egy kilencvencentis gumipénisz lógott ki a nadrágjából. Samu bácsi arca szigorú volt és ellenszenves, a mű hímvessző viszont makulátlanul tiszta és rózsaszínű, és vidáman lengedezett. A tüntető egy transzparenst tartott maga elé.
SAMU BÁTTYA PISIL A POHÁRBA
KÁVÉ HELYETT EZ JUT NEKÜNK
NEM KELL JIMY KÁVÉZÓ
SE GYEREKRAPSZOLGASÁG!
Saunders ezen jót nevetett, kedvére volt a jogos felháborodás és a szellemi fogyatékosság között egyensúlyozó hangnem. „Se gyerekrapszolgaság”? Mi történt a britek legendás oktatási rendszerével?
A többi tüntető, egy csapat önelégült hipszter, a saját tábláit cipelte. Ezek a transzparensek kevésbé voltak szórakoztatóak. A fotók mezítlábas, félmeztelen fekete gyerekeket mutattak, ahogy állnak a kávécserjék mellett, kifejezéstelen arccal bámulnak a kamerába, a szemük könnytől párás, mintha még éreznék a hátukon a munkavezető korbácsütéseit. Saunders már látta ezeket korábban, túlságosan gyakran is, hogy igazából dühbe gurítsák, hogy az ingerültségnél bármi többet kiváltsanak belőle, még ha ezek a táblák egy arcátlan hazugságot sulykoltak is az emberekbe. A Jimi Coffee nem használt gyerekeket a kávéültetvényeken, se most, se korábban. A feldolgozóüzemekben igen, de az ültetvényeken nem, és az üzemekben sokkal egészségesebb körülmények uralkodtak, mint a bodegavárosokban, ahová a gyerekek munka végeztével hazamentek.
Saunders amúgy sem tudta utálni a dögös kis hipszter csajokat, a köldököt szabadon hagyó Che Guevera-pólóikban, sem divatosan topis szandált viselő fiúikat. A lányok ma tüntettek, de három év múlva babakocsit tologatnak majd, és a fél óra, amit pletykálással töltenek a barátnőikkel a Jimi Coff e-ben, a napjuk csúcspontja lesz. A topis hipszter fiúk majd megborotválkoznak, és a középvezetésben igyekeznek levadászni maguknak egy állást, és munkába menet minden reggel belépnek a Jimibe létfontosságú dupla presszókávéjukért, ami nélkül képtelenek volnának átvészelni életük legunalmasabb napját – a legunalmasabbat, a tegnapi óta. Ekkorra, ha a hipszterek egyáltalán engedélyezik maguknak, hogy visszagondoljanak azokra az időkre, amikor még a Jimi Coff ee nagy-britanniai partraszállása ellen tüntettek, a múltidézés a saját céltalan és eleve téves indíttatású idealizmusukra való kínos rácsodálkozás jegyében fog végbemenni.
Tucatnyian voltak a szállodánál előző este, és kéttucatnyian délelőtt a Covent Gardenben a cég zászlóshajó üzletének ünnepélyes megnyitásánál. Nem nagy létszámok. A járókelők többsége rájuk sem pillantott. Azon kevesek, akik egyáltalán tudomást vettek róluk, mind hátrahőköltek Samu bácsi látványától, a kilógó gumifütykösével, amely úgy csapdosott erre-arra, mint egy perverz, szürreális állóóra hatalmas, húsos ingája. Mindenki csak erre emlékszik majd – Samu bácsi műpéniszére –, nem pedig arra, hogy mi ellen tüntettek. Saunders kételkedett benne, hogy a masírozgatók bármi többet elérnének egy röpke említésnél valami érdektelen cikk végén a Times sokadik oldalára besuvasztva. Esetleg valamelyiküket idézik majd a Jimi üzletpolitikáját illetően, amelynek kidolgozásában Saunders is részt vett.
A Jimi azt csinálta, hogy ha találtak egy családi vállalkozásban működő kávézót, amely szép forgalmat bonyolított a környéken, akkor ők is üzletet nyitottak, szemközt, az utca túloldalán. Egy Jimi franchise hónapokig – ha kell, évekig – is tudott működni veszteséget termelve: ameddig csak kellett, hogy kiszorítsák az üzleti versenyből a vetélytársukat, és megszerezhessék a vevőkörét. Amit a nagyközönség bűncselekménnyel felérő aljasságként könyvelt el, nem törődve azzal, hogy a családi vállalkozásként működtetett kávézóban harmadosztályú instant löttyöt szolgáltak fel gyűszűnyi csészékben, és arra sem vették a fáradságot, hogy tiszta mosdóval fogadják a vendégeket. A tüntetők nem szerették a gyerekmunkát, azzal viszont láthatóan megbékéltek, ha gyerekeknek munkalehetőség híján felkopott az álluk.
Saunders képtelen volt utálni a tüntetőket. Túlságosan is megértette a gondolkodásmódjukat. Hajdanában ő maga is tüntetéseken masírozott… masírozott, füvet szívott, alsónadrágosan táncolt egy Dead-koncerten, és végigcsavargott Indián. Transzcendenciát keresve vágott neki a világnak, egy mantrát és értelmet keresve, és ott egye meg a fene, ha meg nem találta. Három hetet töltött egy monostorban Kasmír hegyei között, ahol az üde levegő keserű narancs és bambusz virágától illatozott. Mezítláb lépdelt ősi köveken, hangtál duruzsoló hangjára meditált, és együtt kántált a többi füvessel, akik odafent kötöttek ki. Átadta magát ennek az egésznek, próbálta tisztának érezni magát, próbált szeretetet érezni – még az ételeknek is átadta magát, a naponta felszolgált kásás rizsnek, ami olyan ízű volt, mint a vízben tocsogó kréta, és a tálkányi currys fanyesedékszerű akárminek. Aztán egy nap végre hozzájutott a bölcsességhez, amelyet felkutatni érkezett.
Egy csontos, hollófekete hajú coloradói srác, John Turner mutatta meg neki az utat a magasabb rendű cél felé. Senki nem imádkozott hosszabban vagy nagyobb odaadással, mint az irányított meditációkat félmeztelenül végigülő John, a fájdalmasan fehér bőrű, gebe testén kirajzolódó bordáival. Az volt a feladat, hogy valami gyönyörűre összpontosítsanak, olyasvalamire, ami csordultig tölti őket boldogsággal. Saunders lótuszszirmokat, vízeséseket képzelt maga elé, az óceánt és a San Diegó-i barátnőjét meztelenül, de nem érezte, hogy bármelyik kép igazán működne. Johnnak viszont, úgy tűnt, azonnal sikerült – hosszú lóarca elragadtatástól ragyogott. Még a verejtéke is tisztának és boldognak tűnt. Végül, a harmadik ott töltött hetükön, Saunders megkérdezte tőle, mit képzel maga elé.
– Hát – mondta Turner –, azt mondták, olyasmi legyen, ami boldogsággal tölt el. Úgyhogy én azt a sajtburgert képzelem el, baszki, amibe majd a hazaérésem után először beleharapok. Szerintem, ha még pár napig eszem a gallyakat meg a befűszerezett port, simán idevizualizálok egy zacskó príma gyorskaját.
Saunders úgy ment el Indiába, hogy szerelmes volt egy Deanie nevű szőke lányba, a Beatles White Albumába és a gandzsába. Mire visszaért San Diegóba, Deanie férjhez ment egy patikushoz, Paul McCartney a Wingsszel turnézott, ő maga, Saunders, pedig elszívta utolsó dzsointját, és támadt egy ötlete. Vagy nem is feltétlenül ötlet, inkább látomás, megvilágosodás. A valóság félresiklatta egyik opálos fekete burkolatlemezét, bepillantást engedve a háttérben ketyegő fogaskerekekre. Saunders felfedezett egy univerzális állandót, mint a tömegvonzás vagy mint a fény részecsketermészete. Akármerre mentél – akármennyire ősi hagyományokat, akármennyire nagyszerű történelmet, akármennyire magasztos természeti környezetet találtál ott –, egy olcsó Happy Meal menüre mindig volt kereslet. A Nemes Nyolcrétű Ösvény elvezethet a nirvánához, de ez egy hosszú kiruccanás, és amikor sok-sok kilométert kell megtenned, teljesen természetes elvárás, hogy legyen valami autós büfé az út mellett.
Három évvel azután, hogy távozott Kasmírból, Saundersnek öt Burger King üzlete volt, és a felső vezetés tudni akarta, miért termelnek az ő éttermei hatvanöt százalékkal több hasznot az országos átlagnál (a trükk, amit kitalált: görkorcsolyaparkokkal, strandokkal és játéktermekkel szemközt rendezte be az üzleteit, és a szakácsok a konyha ablakait kitárva grilleztek, hadd csorogjon a srácok nyála odakint egész nap). Tizenhárom évvel később maga Saunders is a felső vezetés része volt, a Dunkin’ Donuts fejeseit okította, hogyan tartsák távol a Starbucksot (Saunders haditerve: állítsátok be őket kívülről érkezett sznobokként, közben hangsúlyozzátok, hogy a Dunkin’ viszont ezer szállal kötődik New Englandhez, teljes piaci telítettség).
Amikor a Jimi Coffee hét számjegyű fizetést ajánlott neki, hogy segítsen a vállalat átalakításában, és kivinni a franchise-ot a nemzetközi porondra, Saunders kevesebb mint huszonnégy órányi töprengés után igent mondott. Különösen az a rész tetszett neki, hogy segítsen a Jiminek a globális terjeszkedésben, mert így lehetősége nyílhatott utazni. Az indiai útja óta eltelt években alig tette ki a lábát az Államokból. Esetleg még arra is rávehetné őket, hogy nyissanak egy Jimi Coffee-t Kasmírban, pont szemközt az ősi monostorral az út túloldalán. A spirituális keresők valószínűleg értékelnék a vegetáriánus kínálatot a Jimi étlapján, egy vaníliás kapucsínóval pedig még élvezetesebb lehetne a mantrázás napkeltekor. Ha fókuszált lelkiállapotról, csendes elégedettségről és belső békéről van szó, a zen meditáció istállóhosszal lemaradva, csak második helyen fut be a koff ein után. Az átlag kertvárosi, fehér kenyeres buddhisták a mindennapi jógaórájuk nélkül még csak-csak elvolnának, de foszd meg őket a kávéjuktól, és semmi perc alatt elállatiasodnak, az fix.
Saunders visszahajtotta az újság sarkát, és megint kinézett a peronra.
A vonat, kis surranásokkal és rándulásokkal, csak megállt végre. Saunders már nem látta a farkasjelmezes mókamestert, jócskán maguk mögött hagyták. Saunders a szerelvény első kocsijában ült, az első osztályú kocsiban, és rálátott a peron sarkára. Két kőoszlop közé fémtáblát erősítettek, rajta a felirat: wolverton vasútállomás. Még jó, hogy a legtöbb aktivistának a transzparensekhez szükséges kartonpapírra, fi lctollakra és ragasztószalagra is alig volt pénze; ha valamire végképp nem vágyott Saunders, akkor az az volt, hogy osztoznia kelljen a különben üres első osztályú vasúti kocsin a Nagy Gonosz Farkasnak beöltözött idiótával.
Ugyan már, baszki, gondolta Saunders. Remélem, besétál, és ide ül le mellém. Üldögélhet a nyomoronc farkasjelmezében, és kioktathat a sok kis fekete kölyökről, akik a perzselő napsütésben szüretelik a kávébabunkat Kelet-Afrikában. Aztán elmondom neki, hogy a Jimi Coff ee minden évben tíz harmadik világbeli gyereknek ajánl fel teljes körű tanulmányi ösztöndíjat. És megkérdezhetem tőle, hogy az ő kis helyi kávézói hány harmadik világbeli gyereket juttattak el a főiskolai diplomáig tavaly, miközben valami szamoai rabszolgavircsafttól szerzik be a kávéjukat, anélkül, hogy kérdéseket tennének fel.
A Burger King menedzsmentjében eltöltött évei során Saunders méltán kiérdemelte a „Favágó” becenevet, merthogy amikor drasztikus állományritkításra volt szükség, soha nem félt meglengetni a fejszét. Nem konfrontációkerüléssel jutott jókora személyes vagyonához, legértékesebb vagyontárgyai: egy tízhektáros birtokon álló ház a connecticuti New Londonban, egy másik a Florida Keys szigetcsoporton, plusz a tizenöt méteres Sportfi sher jacht, hogy legyen mivel ingázni a kettő között. Előfordult, hogy esemesben rúgott ki egy nyolc hónapos terhes nőt, közeli barátja feleségét, az üzenet mindössze három szóból állt: keress másik állást. Csomagolóüzemeket zárt be, százakat tett munkanélkülivé, és sztoikus nyugalommal tűrte, hogy szívtelen faszszopónak nevezze jiddisül egy kivörösödött arcú, egész testében reszkető idős nő, akinek végig kellett néznie, ahogy a Jimi módszeresen célba veszi és becsődölteti kis kóser kávéházláncának üzleteit. De persze pontosan erre vette fel a Jimi – kellett nekik egy favágó, és az egész erdőben neki volt a legélesebb fejszéje. Annak idején, a húszas éveiben, Saunders is odáig volt a békéért és a szeretetért, és szerette azt hinni, hogy ez még mindig így van, de az évek során rákapott a vér rozsdás-sós ízére. Ez is olyan volt, mint maga a kávé: kifi nomult ízlés kellett az élvezetéhez.
A vonat sokáig állt, olyan sokáig, hogy egy idő után Saunders leengedte maga elől az újságot, és megint kinézett a peronra. Most először, mióta a Eustonon felszállt, ingerültség fogta el. Saját magára lett dühös. Bérelnie kellett volna egy kurva autót. A vonatozás hirtelen jött, érzelgős ötlet volt. A főiskola utáni években járt utoljára Angliában, két hetet töltött az Egyesült Királyságban, ez volt az első állomása annak a világ körüli utazásnak, amely végül egy romladozó kőhalomban pottyantotta le Kasmír szellők járta hegyei között. Akkor azért jött, mert ez volt a Beatles hazája; úgy hitte, ha a Beatles nincs, végzett volna magával tizenévesen, amikor az apja elhagyta őt és az anyját. Azzal a sóvárgással eltelve érkezett meg Londonba, hogy valami módon érezze a Beatlest, nyughatatlan kényszer hajtotta, hogy a Cavern Club téglafalára tegye a kezét, mintha az együttes zenéje még mindig ott rezeghetne a meleg, vörös agyagban. Londonból észak felé zötyögött tovább, szardíniaként bezsúfolva egy személyvagonba, órákig álldogált a forró, áporodott levegőben egy farmernadrágos, gesztenyebarna hajú edinburgh-i lányhoz préselődve, akiről az utazás kezdetén azt sem tudta, hogy a világon van, és aki, mire Liverpoolba értek, félig az őrületbe kergette. Talán élete legboldogabb emléke volt ez, bőven elegendő ok, hogy most úgy érezze, megint vonattal kell mennie.
Saunders igyekezett örökre kiverni a fejéből azt, ami a vonatról való leszállása után történt. Az edinburgh-i lány és ő abban maradtak, hogy aznap este találkoznak a Cavern Clubban. Saunders később sült halat és rósejbnit evett egy családi étkezdében, de a hal olajos volt és romlott, és Saunders verejtékezve és hidegrázástól reszketve töltötte az éjszakát az ifjúsági szálláson, jártányi ereje sem volt. Folyamatosan háborgott a gyomra, mintha felhajtott volna egy csésze különösen keserű kávét, és félóránként a mosdóba kellett rohangálnia. Nem szabadulhatott a komor meggyőződéstől, hogy elszalasztott valami különlegeset. Amikor végül másnap este sikerült eljutnia a Cavernbe, az edinburgh-i lány nem volt ott – persze hogy nem –, és a szórakozóhely saját együttese valami nyüves diszkózenét játszott. A Liverpoolban megnyitandó Jimi Coff ee fi óküzlet igazából persze nem az őt annak idején avas sült hallal kiszolgáló kóceráj romjain épült, de be tudta beszélni magának.
Hiába meresztgette a szemét, semmit nem látott a fénycsövekkel megvilágított peronon túli világból. Úgy tűnt, mintha már nagyon régóta vesztegelnének. Habár a vonat nem volt teljesen mozdulatlan. Időnként meg-meghintázott acéltengelyein, mintha valami igen súlyosat rakodnának a hátsó kocsik egyikébe. És hirtelen valaki elüvöltötte magát a távolban, Saunders egy férfi harsány, mély, furcsán ökörbődülést idéző hangját hallotta – Állj!, kiáltotta az illető. Abbahagyni! Saunders elképzelt két rakodómunkást, ahogy egy ormótlan komódot igyekeznek felcipelni a vonatra, és éppen leteremti őket a kalauz… ami teljesen érthető, hiszen ez nem tehervonat. Női hang kiáltott, zokogásszerűen elcsukló nevetéssel, aztán néma csend. Saunders már majdnem felállt, hogy hátrasétáljon megnézni, mi történik, de ekkor a vonat hangos döndüléssel előrelódult, és nehézkesen kifelé indult az állomásról.
Saunders pedig hallotta, hogy a háta mögött acélos kattanással kinyílik az első osztály ajtaja. Na – ez ő, gondolta komor elégedettséggel. A tüntető. Nem nézett hátra, hogy megerősítse gyanúját, nem kellett. Amikor lopva a túloldali ablakra pillantott, látta az illető homályos, elmosódott tükörképét: egy magas pasas, hegyes juhászkutyafülekkel.
Saunders leeresztette a tekintetét, és olvasást mímelve az újságjára szegezte. Bárki, aki ilyen jelmezbe bújva fl angál, azért csinálja, mert azt akarja, hogy észrevegyék, reakciót remél. Saunders nem szándékozott megadni a pasasnak ezt az örömöt.
Az első osztályra újonnan érkezett utas elindult az ülések közötti folyosón. Hangosan és erőlködve szedte a levegőt, ami nem meglepő, ha valaki gumimaszkot visel a fején. Saunders az utolsó pillanatban kapcsolt, hogy hiba volt az ablakhoz ülni. Bal felől a mellette lévő ülés szabad volt és üres, felhívás keringőre. Eszébe jutott, hogy odébb költözik, átcsusszantja a seggét a folyosó melletti ülésre. De nem, a tüntetőnek hízna a mája, ha látná, hogy tart tőle. Maradt, ahol volt.
És a tüntető naná hogy a mellette lévő üres ülést választotta, az elégedettség súlyos sóhajával ereszkedve le Saunders mellé. Saun ders magára parancsolt, hogy ne nézzen oda, de a látótere peremére így is betolakodott néhány részlet: a teljes fejet beborító farkasmaszk, a szőrös kesztyűk és a bozontos farok, amelyet nyilván egy rejtett huzallal lehetett mozgatni, merthogy amikor a pasas leült, félrecsapódott. Saunders kilehelt egy kevéske levegőt a fogai között, és rájött, hogy vicsorog. Automatikus reakció volt, mindig ezt csinálta, amikor tudta, hogy hirig vár rá. Az első felesége azt mondta, úgy néz ki ilyenkor, mint Jack Nicholson a fejszével abban a fi lmben. Ő is „Favágó”-nak hívta Saunderst – kezdetben évődő szeretettel, később meg, amikor bele akart marni.
A tüntető fészkelődve kényelembe helyezkedett, és szőrös kesztyűs keze Saunders karjához súrlódott. A véletlen érintés elegendő volt ahhoz, hogy Saunders bepöccenjen, és jól begyakorolt módon szabadjára engedje ingerültségét. Leleff entette az újság sarkát, és kinyitotta a száját, hogy rászóljon a pasasra, ne nyúlkáljon a mancsával – de a mellkasában rekedt a lélegzete. Mintha görcsbe rándult volna a tüdeje. Némán meredt a szomszédjára. Látni látott, de képtelen volt értelmezni azt, amire a tekintete szegeződött. Minden erejével azon volt, hogy egy tüntetőt lásson a szomszéd ülésen, egy tüntetőt, gumi farkasmaszkban és bézs ballonkabátban. Néhány kétségbeesett pillanatig önmagával huzakodva ragaszkodott hozzá, próbálva összeegyeztetni a fejében lévő, tökéletesen észszerű elképzelést a tökéletesen észszerűtlen valósággal a szomszéd ülésen. De nem tüntető volt. A világ összes fohászkodása sem csinált volna belőle tüntetőt.
Egy farkas terpeszkedett a mellette lévő ülésen.
Vagy ha nem farkas, akkor egy inkább farkas, mint ember jellegű lény. A teste nagyjából, mint egy férfi é, széles, ék alakú mellkassal, amely horpadt gyomortájékban és keskeny csípőben folytatódott. Kéz helyett viszont mancsa volt, durva, szürke szőrrel benőve. Ő is egy Financial Timest tartott maga elé, és kampós, sárga körmei kaparászó hangot adtak lapozás közben. Az orrát szó szerint a napilapba temette – a hosszú, csontos pofa nedves, fekete orrtükörben végződött. Öreg, foltos szemfogak kandikáltak ki az alsó ajak fölé. A micisapka hátratolva a büszkén felmeresztett prémes fülek között. És két fül egyike Saunders felé fordult, mint a jelforrásra hangoló parabolaantenna.
Saunders visszafordította tekintetét az újságjára. Nem tudta, mi mást tehetne.
A farkas nem nézett rá közvetlenül – a saját újságja fedezékében maradt –, de odahajolt hozzá, és csikorgós, mély hangon megszólította:
– Remélem, most már hozzák a mozgóbüfét. Ennék egy harapást. Persze ezen a vonalon két fontot is szemrebbenés nélkül elkérnek egy adag langyos kutyatápért.
A lehelete büdös volt, kutyalehelet. Saunders homlokát és hónalját verejték verte ki, forró, furcsa, kellemetlen verejték, teljesen más, mint amit a futópadon loholva hullatott. Ezt a verejtéket sárgának képzelte, valami vegyi anyagnak, az oldalán lecsurgó, égető karbolsavnak.
A hosszú, csontos pofán összeszaladtak a ráncok, és a hátrahúzódó fekete ajkak látni engedték az egymás mellett sorakozó, éles fogakat. A farkas ásított, és egy meglepően jajvörös nyelv lógott ki a száján, és ha Saunders agyában még bármi kétely maradt volna – igazából nem maradt –, akkor ez végleg eldöntött mindent. Elkeseredett, szörnyűséges küzdelmet folytatott önmagával, nehogy kiszakadjon belőle a félelem kis, elcsukló sikolya. Mint amikor tüsszentést igyekszik elfojtani az ember. Van, hogy sikerül bent tartani, van, hogy nem. Saundersnek
sikerült.
– Maga amerikai? – kérdezte a farkas.
Ne válaszolj. Nehogy megszólalj!, figyelmeztette Saunderst egy belső hang – nem volt ismerős –: a páni félelem fülsértően magas hangja. De aztán nagyon is válaszolt, és a hang, amin beszélt, a sajátja volt: kimért és magabiztos. Még egy nevetés is belefért.
– Haha. Lebuktam. Elnézést, kimennék a mosdóba, ha nem probléma.
Beszéd közben félig fel is állt. Az üléseikkel szemközti foltos, laminált asztal miatt be kellett rogyasztania a térdét.
– Dehogyis – mondta a farkas. „Dehogyizs”-t mondott, enyhe liverpooli akcentussal. Nem, javította ki magát akaratlanul Saunders. Scouse. Scouse-nak hívták, ami úgy hangzott, mint valami betegség, valami, amibe belehalhatsz, miután megharapott egy vadállat.
Az üzletfarkas oldalvást fordult, hogy kiengedje.
Saunders az ülések közötti folyosó felé araszolt a farkas mellett, hátrahagyva aktatáskáját és nyolcszáz dolláros kabátját. El akarta kerülni, hogy hozzáérjen ahhoz az izéhez, de persze ez képtelenség volt – nem volt elég hely úgy elférkőzni, hogy a térde nem súrlódik hozzá a farkaséhoz. Amikor egymáshoz ért a lábuk, Saunders reakciója ösztönös volt: egész testében összerándult. A hatodik osztályos biológiaórákról villant az agyába egy emlék, ahogy egy béka lenyúzott tetemét piszkálják csipesszel, idegeket érintenek meg, és fi gyelik a lábak rugdalózását. Ilyen volt ez is, rideg acél nyomódott közvetlenül az idegekhez. A hangjából kirekeszthette a félelmet, de a testéből nem. Saunders szentül hitte, hogy atavisztikus reakció atavisztikus reakciót szül, és az öltönyös farkas támadásba lendül, és azzal válaszol az ő rémületére, hogy derékon ragadja mellső lábaival, kitárja állkapcsát, és a hasába süllyeszti az agyarait, és kibelezi, mint egy sütőtököt: Csokit vagy csalok, szőrtelen szarházi!
De az öltönyös farkas csak kieresztett egy halk mordulást mélyen a torkából, és még jobban oldalra facsarodott, hogy elférkőzhessen mellette.
Az ülések közötti folyosón Saunders balra fordult, és lépdelni kezdett – lépdelni, nem futni – a másodosztály felé. Terve első része az volt, hogy más embereket keres a vonaton. A terv második részét még nem dolgozta ki. Egyenesen maga elé szegezte a tekintetét, és a légzésére összpontosított, pontosan úgy, ahogy Kasmírban tanították, hosszú és kanyargós életútja jóval korábbi szakaszán. Egy fesztelen be, szétnyitott ajkak között, és egy szép tiszta ki, az orrlyukon keresztül. Nem hagyom, hogy megöljön és felfaljon egy farkas egy angol vonaton, gondolta teljesen tiszta fejjel. Ahogy a Beatles, fi atalon ő is elment Indiába, hogy rátaláljon a saját mantrájára, és üres kézzel jött vissza. Tudat alatt viszont gyanította, hogy mindmáig megmaradt benne a sóvárgás, arra az…