Fábián Janka

A Monarchia szerelmesei

1. fejezet

Balaton-Füred, 1855 nyara
Alig néhány nap volt hátra az idény már hagyományosan legnagyobb eseményéig, az Anna-bálig, és a füredi sétatéren, a Nagyvendéglőben és a fürdőházakban már láthatóan sokkal többen nyüzsögtek, mint akár egy héttel azelőtt, és mégis… valahogyan még mindig nem érték el a szép emlékű negyvenes évek vendégseregletének a számát, és a hangulat sem volt a régi.
Hiába, a negyvenkilences fegyverletételnek, majd az ötvenes évek elején tomboló véres megtorlásnak, elnyomásnak, sorozatos nemzeti megaláztatásoknak a komorsága még mindig rányomta a bélyegét erre a nyárra is.
Ilka, aki a szomorú emlékek és a nyomasztó hangulat miatt immár három éve nem vett részt a bálban, a legfiatalabb gyermekével, a tizennyolc éves Péterrel az oldalán igyekezett az úti céljuk, a Horváth-ház felé. Az asszonyt ilyenkor, mikor régen elhunyt barátnője, Horváth Krisztina, a kedves kis Tini egykori hajlékába tartott, egyszeriben megrohanták az emlékek. A szemét elhomályosították a hívatlan könnyek, olyannyira, hogy meg is kellett állnia. Megfogta Péter karját, aki aggodalmas arccal hajolt le hozzá (az utóbbi pár évben akkorát nőtt, hogy már több mint egy fejjel magasodott az édesanyja fölé).
– Rosszul érzi magát, Mama?
– Nem – Ilka nagyot sóhajtott, és visszaparancsolta a könnyeket, és még el is mosolyodott. – Csak hirtelen megszédültem. A hőség miatt… – zsebkendőjével megtörölte a homlokát, és lopva a szemét is. – Mostanában nehezen viselem a kánikulát. A kor teszi… hiába, nem vagyok már mai gyerek!
– Mama mindig ezt mondogatja – Péter rosszallón vonta össze a szemöldökét. – Pedig még nem is öreg. Látja, itt a sétatéren, akik azon a padon ülnek, azok valóban öregek. Azokon már a híres savanyúvíz sem segíthet.
Ilka egy futó pillantást vetett a fia által „öregeknek” nevezett férfiak kis csoportjára, és ismét összeszorult a szíve. Az árnyas fák alatt hűsölő, pipázgató, üvegpoharakból gyógyvizet kortyolgató társaság egyik tagja különösen ismerősnek tűnt számára… ő látszott a legbetegebbnek, a legelesettebbnek és a legszomorúbbnak is. Őszülő haja csapzottan simult a homlokára, a szemét lesütötte, szép ezüstös szakállát enyhén felborzolta a tóról fújó szellő. Egy hozzá hasonló korú színész, Szentpétery lépett oda hozzá, és megölelte. Ilka csak ekkor jött rá, ki is az…
– Uramisten! – szakadt ki belőle a döbbent kiáltás, és újra megtorpant.
– Mama! – ezúttal Péter fogta meg az ő karját. – Mi történt? Ne üljünk le? – a fiú körbenézett, hol van még üres hely a padokon, de Ilka megrázta a fejét.
– Nem kell! Nem vagyok rosszul, csak… – kicsit arrébb húzta a fiát, és közelebb hajolva súgta: – Semmi bajom, csak felismertem az egyik férfit azok közül, akiket öregnek neveztél. Tudod, hogy nem is sokkal idősebb nálam? És főleg Olivér bácsinál…
– Ó! – Péter egy pillanatra visszafordult, és újra szemügyre vette a padon üldögélőket. – Pedig nekem aggastyánnak tűnik mindegyikük… Melyiket ismeri, Mama?
– Azt ott középen… vigyázz, ne bámuld meg! Ő nem más, mint Vörösmarty Mihály, a poéta.
– Aki a Szózatot írta? – Péter arca egyszeriben kipirult, és Ilka figyelmeztetése ellenére megint visszafordult. – Milyen betegnek és bánatosnak tűnik! És egészen ősz is… azt mondja, nem is öreg?
– Ötvenvalahány éves lehet. De valóban többnek látszik. Tudod, sok szerencsétlenség érte az utóbbi években. Ahogyan mindnyájunkat…
– Szeretnék odamenni hozzá – Péter már el is indult a pad felé, de Ilka megragadta a könyökét, és visszahúzta.
– Hagyd már, ne zavard most. Biztosan itt fog tölteni pár napot, vagy akár hetet is, lesz még alkalom, hogy bemutatkozz neki. Most nem is érünk rá. Tudod, hogy várnak! – tette hozzá sokat sejtetőn, mire Péter arca vörösre gyúlt, Ilka pedig nem állta meg, hogy ne mosolyodjon el a fia kamaszos zavara láttán.
A Horváth-ház bejárata előtt egy kisebbfajta felfordulás fogadta őket, útjukat állva. Ilka megtorpant, és egy lemondó sóhajjal megrázta a fejét.
– Bizay! Hát persze… már megint Bizay – mormolta. – Menjünk, nehogy észrevegyen minket – intett a fiának, ám már elkésett.
– A drága ténsasszony! – kurjantotta a „nemzet bárója”, Füred egyik legrégibb bútordarabja, a szélhámos Bizay Mihály, aki jó másfél évtizede minden nyáron felbukkant a fürdőtelepen, és egyetlen eseményt sem lehetett harsány jelenléte nélkül megrendezni, vagy akár elképzelni. Rongyos felöltőben, kopottas cilinderben és pomádéval kipödört, feketére festett bajusszal, vidám tánclépésekkel közeledett Ilkáék felé. Péter a ripacskodva mélyen meghajló alak felé fordult, fiatal vonásain leplezetlen megvetés látszott, de ugyanakkor a szeme gyanúsan csillogott, és a szája is meg-megrándult a visszafojtott nevetéstől.
– Mit akar, Bizay uram? Hagyjon békén, nem érünk rá…
– Nem magát köszöntöttem, édes öcsém – Bizay ráncos, izzadt arcán apró patakokban csorgott a festék a gallérjára, de egy álruhás uralkodó gőgjével mérte végig Pétert. Majd ügyesen megpördült, és Ilka előtt ismét hajlongani kezdett. – Elmondhatatlan örömmel tölt el, hogy ma itt láthatom, ténsasszony!
– Mondtam már, hogy ne nevezzen így! – sziszegte az asszony bosszúsan, majd hangosabban hozzátette: – Ki vele, mit óhajt? Siessen, a fiamnak igaza van, nem érünk rá, várnak minket.
– No, én csak annyit akartam mondani – kezdte Bizay megbántott ábrázattal –, hogy a holnap esti Anna-bálra keresek rendelkezésre álló fiatalembereket… van egy-két ifjú hölgy itt Füreden, akik – szégyen és gyalázat! – nem találtak még megfelelő gavallért kísérőnek. Úgy tűnik, idén több leány tölti itt ezeket a verőfényes napokat, mint fiatalember! – Bizay sajnálkozva a fejét csóválta és ciccegett, sóhajtozott. – Nos, úgy döntöttem, a szárnyaim alá veszem őket, vagyis az őrangyaluk leszek, és…
– Vagy a kerítőjük? – szólt közbe Péter.
– Egyszóval úgy gondoltam – folytatta a „báró” rezzenéstelen arccal –, hogy helybéli ifjakat keresek eme leányok számára táncpartnerül…
– És ehhez miért engem kell megkörnyékezni? – értetlenkedett Ilka, majd Péter felé intett. – Úgy vélem, Bizay uram, inkább a fiammal lenne ez ügyben tárgyalnivalója. De ki kell ábrándítanom! Éppen azért igyekezünk ebbe a házba, hogy felkérjünk egy ifjú hajadont arra, hogy holnap este a fiammal tartson a bálba.
– Nocsak! – Bizay felvonta a szemöldökét. – Csak nem azt az osztrák leányzót?
Péter elpirult, és a szeme szikrákat szórt.
– Mi köze hozzá?
A „báró” megvonta a vállát.
– Semmi. Csak annyit mondok, hogy abban nem lesz köszönet. De nézzék, az én védenceim derék magyar leányok…
– És bizonyára csúfak, mint egy madárijesztő, ha a maga védelmére szorulnak! – vetette még oda Péter, majd sarkon fordult, és beviharzott a Horváth-ház kapuján. Ilka egy darabig elgondolkodva nézett Bizayra, aki kaján vigyorral újra meghajolt előtte, és kecsesnek szánt mozdulattal visszatette a cilindert a fejére.
Odabent jóval hűvösebb volt, ami igencsak jólesett a kinti kánikula után. Ilka megszaporázta a lépteit, hogy utolérje Pétert, aki hosszú lábain öles léptekkel sietett a lépcső felé.
– Várj meg! – zihálta. – Nem tudok így rohanni… meg aztán nem szeretnék kipirulva, izzadtan betoppanni Kutseráékhoz.
– Ne aggódjon, Mama. Most mindenki piros és izzadt, hiszen meleg van. Ezt Kutseráék is tudják.
– Igen, de…
Péter megfordult, és az édesanyja szemébe nézett.
– Valami baj van? – kérdezte halkan. – Ez az ostoba Bizay felzaklatta, ugye?
– Nem, dehogyis! De… – Ilka közelebb hajolt a fiához – azért van valami abban, amit mond, bármilyen kötözni való bolond.
– Éspedig?
– Tudod, milyen ferde szemmel néznek Minára és még a kicsi Lizire is. Vagy bárki jóravaló személyre, ha németül beszél. Kerülik őket, mint a leprásokat… mint ahogyan minket is, amikor velük vagyunk. Minát például a múltkor nem akarta a tejesember kiszolgálni. Csak azért, mert osztrák! És tudod, mit? Én ezt meg is tudom érteni.
– Ugyan, Mama!
Péter alig hallhatóan mondta ezt, és elfordította a fejét, de Ilka folytatta.
– Igen, és én bizony ezért nem fogadtam el Olivér bácsi lánykérését, emlékszel? Még annak idején, ötvenháromban… Nem azért, mert már nem szeretem, és nem lennék vele boldog öreg napjaimra. De, sajnos, a történelem közénk állt. Nem mi vagyunk az elsők, és nem is az utolsók… – Ilka hangja elcsuklott, és újra a szeméhez kapott. – Ne félj, nem fakadok sírva – mondta, és mélyet sóhajtott. – Vannak az ember egyéni boldogságánál sokkal előbbre való dolgok is, fiam!
– Én mindezekről egyáltalán nem tehetek – mondta Péter halkan. – Negyvenkilencben még gyermek voltam, alig értettem bármit az egészből. Kutsera Adél pedig mindössze tizenegy esztendős volt, vagy még annyi sem… Ugyan ő mit tehet erről, ami most van ebben az országban?
– Semmit – Ilka hangja üresen csengett. – Ő nem tehet semmiről, de a szülei… ők már felnőttek voltak, és nyilván támogatták a magyarok leverését.
– A dédapja pedig még magyar volt! – vágott vissza Péter. – Derék győri kereskedő. Ő költöztette a boltját Bécsbe, mint ahogyan az én Max sógorom is annak idején Pestre és Marosvásárhelyre.
– Igen, és a gyerekei már magyarok lesznek… ahogyan Kutsera kereskedő gyerekei osztrákok lettek. Ízig-vérig!
Péter pár pillanatig hallgatott, aztán az édesanyjára nézett.
– Mama, ezeket már otthon is megbeszéltük. Megmondtam: nem érdekel, mit szólnak hozzá, Adélt el fogom hívni a bálba. Ő a legszebb lány, akivel eddigi életemben találkoztam, és ha elfogadja az invitálásomat, büszkén fogok vele bevonulni a terembe! Az sem fog zavarni, ha senki sem szól hozzánk egész este. Majd vele beszélgetek… és meglátod, mindenki irigykedve fog bámulni ránk!
– Jól van! – Ilka megadón feltette a kezét. – Már otthon is láttam, hogy nem tudlak meggyőzni, de most… igazad van, Bizay megjelenése elbizonytalanított. Biztos vagyok benne, hogy készül valamire ez az ördögfajzat.
– Azt bízza csak rám! – Péter magabiztosan felszegte az állát, és elindult felfelé a lépcsőn, Kutseráék lakosztálya felé. Ilka kissé még mindig bizonytalanul lépkedett utána. Valóban igazságtalannak tartotta volna, ha ezt a bájos, fiatal lányt csak azért bántanák itt, mert Bécsben született, és németül beszél. De az élet igazságtalan… ő már csak tudta.
Adél és az édesanyja, a kövérkés, folyton magát legyezgető, negyvenévesen még mindig szép arcú asszony a Balatonra nyíló ablakok mellett ültek – a fiatal lány olvasott (vagy legalábbis úgy tett, mintha olvasna), Kutseráné pedig kézimunkázott. Mikor kopogtak az ajtón, mindketten felpattantak, és egymásra néztek.
– Ah! – mondta az anya izgatottan. – Itt vannak!
– Tudtam, hogy eljön! – Adél elmosolyodott, és az arcán bájos gödröcskék jelentek meg. – Láttam a szemében, hogy igazat mond.
Ebben a pillanatban beléptek – elsőként Péter, majd Ilka is szorosan a nyomában. Adél a szoknyáját kissé megemelve pukedlizett, Kutseráné pedig méltóságteljesen meghajtotta a fejét. Ilka követte a példáját, majd közelebb lépett, és a kezét nyújtotta.
– Ich bin fröhlich – mondta kifogástalan kiejtéssel, ami láthatóan meglepte a másik asszonyt. – Meine Name ist Ilona – mutatkozott be Ilka. Kérem, nevezzenek így!
– Ich heisse Paula…
A bemutatkozás közben Ilka (és Paula is) fél szemmel a fiatalokat figyelte, akik mindössze pár nappal ezelőtt találkoztak, mégis úgy üdvözölték egymást, mintha régi ismerősök lennének.
Paula arca egészen ellágyult, ahogyan a leányára nézett, és Ilka is elismerte magában, hogy Adél valóban nem mindennapi szépség. Fekete loknijai fényes csigákban keretezték fehér arcát, és kecses, ívelt szemöldöke, valamint sűrű szempillái alatt drágakőként csillogott szürke, mandulavágású szeme. Emellett vidám, szellemes teremtés volt, aki bárkit levett a lábáról a mosolyával, kedves csacsogásával. Nem csoda, hogy Péter azonnal belehabarodott – gondolta Ilka, és kissé elszomorodott. Hiába, a legfiatalabb gyermeke, az ő kicsi Péterkéje is felnőtt férfi már, aki lassan készen áll a családalapításra.
Arra pedig bizonyosan, hogy ezen a nyáron udvaroljon ennek a csinos fruskának.