Jojo Moyes

Valaki más cipőjében

1

A találkozó nem az irodában zajlik, ahogy várta. Valami probléma adódott a Transportnál, ezért a rakodóudvarban kell parkolniuk, ahol Michael Framptonnak valami elromlott hidraulikus rendszerrel kapcsolatos munkát kellett felügyelnie. Sam óvatosan megpróbálkozik a járással az új cipőben, a nyitott saroknál kicsit fázik a lába. Azt kívánja, bárcsak elment volna a pedikűröshöz, ahol 2009 óta szinte alig fordult meg. A bokája inogni kezd, mintha gumiból volna, és Sam nem érti, hogy a fenébe lehet elvárni bárkitől is, hogy ilyen lábbeliben normálisan járjon. Joelnek igaza volt. Az ilyen cipő nem arra való, hogy felálljanak benne.
– Minden rendben? – súgja oda Ted, ahogy közelednek a csoportban álló férfiak felé.
– Nincs rendben – motyogja Sam. – Mintha hurkapálcákon lépkednék.
Jókora papírbálát cipelő villástargonca zötyög el előttük, muszáj kitérniük előle, Sam megbotlik, a targonca sípoló hangot ad figyelmeztetésül, amely fülsiketítően hangosnak tűnik a tágas térben. Sam látja, hogy a teherautó körül álldogálók egy emberként kapják arra a fejüket, és mindnek végigszalad rajta a pillantása, hogy aztán a cipőjén állapodjon meg a tekintetük.
– Már azt hittem, el se jönnek.
Michael Frampton morózus fickó, igazi yorkshire-i, ki nem hagyná, hogy a beszélgetés során a partner tudomására hozza, milyen nehéz dolga volt neki az életben, ami persze azt foglalja magában, hogy másnak viszont minden az ölébe pottyant.
Sam mosolyt erőltet az arcára.
– Bocsásson meg – mondja erős, tiszta hangon. – Egy másik találkozóról jövünk, és…
– Dugóba kerültünk – szólal meg ugyanakkor Joel, mire félszegen egymásra néznek.
– Sam Kemp. Találkoztunk a…
– Emlékszem magára – mondja Frampton, és neki is leszalad a tekintete. Vagy két percen át tárgyal egy munkaruhát viselő fiatalemberrel, aki írómappába fűzött dokumentumokat tart a kezében. Sam tétován áll egyik lábáról a másikra, a körülötte álló férfiak kíváncsi pillantásainak kereszttüzében. Úgy érzi, az oda nem illő cipő fényt sugároz a lábán, mint valami radioaktív tárgy.
– Nos – fordul hozzá Michael, amikor végre befejezi a tárgyalást. – Mielőtt belekezdünk, meg kell mondanom, hogy a Printex igencsak versenyképes ajánlatot nyújtott be.
– Igen, mi is… – kezdi Sam, de Michael a szavába vág.
– Azt mondják, önöknek nincs sok mozgásterük, most, hogy a Grayside-ot bekebelezte egy nagyobb cég.
– Nos, ez nem egészen így van. A kapacitásunk egyértelműen növekedett, a minőség és… a megbízhatóság tekintetében is előrébb léptünk.
Beszéd közben az az ostoba képzete támad, hogy mindenki, aki most őt bámulja, tisztában van a ténnyel, hogy ez a középkorú nő valaki másnak a cipőjét viseli. Valahogy keresztültántorog a tárgyaláson, botladozva válaszolgat, és lépten-nyomon elpirul; úgy érzi, mindenki a lábát nézi.
Végre sikerül előkotornia a dossziét a táskájából. Ebben van az árajánlat, amit órákon át alakítgatott, javítgatott. Michael felé indul, hogy átadja, de a cipősarka megakad valamiben. Megbotlik, kibicsaklik a bokája, éles fájdalom hasít a lábába. Arca eltorzul a fájdalomtól, de a grimaszt sikerül valahogy mosollyá fazoníroznia, és átnyújtja a mappát. Michael fejét lehajtva belelapoz a dokumentumba, fel se pillant rá. Sam végül óvatos léptekkel odébb sétál; vigyáz, nehogy megint inogni kezdjen a bokája.
Michael végül ránéz.
– A soron következő rendelésünkhöz pontos adatokra van szükségünk. Muszáj meggyőződnünk arról, hogy olyan céggel tárgyalunk, amely biztosan teljesíti a szerződésben foglaltakat.
– Már korábban is szállítottunk önöknek, Mr. Frampton. És a múlt hónapban a Greenlightnak hasonló katalógusokat nyomtattunk. Rendkívül elégedettek voltak a minőséggel.
Michael kételkedve ráncolja a homlokát.
– Vethetnék egy pillantást az anyagukra, amit a Greenlightnak készítettek?
– Természetesen.
Sam a mappában keresgél, amikor hirtelen eszébe jut, hogy a Greenlight katalógus a kék dossziéban van, amit otthagyott a furgon műszerfalán; nem gondolta, hogy szükség lesz rá a tárgyaláson. Ez pedig azt jelenti, hogy az összes férfi szeme láttára végig kell mennie a rakodóudvaron, egészen a parkolóig. Jelentőségteljes pillantást vet Joelre.
– Elhozzam? – ajánlkozik Joel.
– Vannak esetleg más termékminták is a kocsijukban? – kérdezi Frampton.
– Nos, hasonló munkát végeztünk a Clarks Office Suppliesnak is. Igen, van néhány hasonló katalógus, a múlt hónap során készítettekből. Joel, megtennéd, hogy…
– Nem kell. Majd én megnézem. – Frampton a furgon felé indul. Ami azt jelenti, hogy Samnek is mennie kell. Merev léptekkel megindul Frampton oldalán.
– Nekünk olyan nyomdai partner kell – mondja Frempton, kezét a zsebébe süllyesztve –, aki képes gyorsan reagálni, és rugalmas. Hogy úgy mondjam, könnyűlábú.
Ő valóban fürgén lépked, Sam bokája viszont ismét kifordul az egyenetlen talajon. Sam halkan feljajdul. Joel villámgyorsan a karját nyújtja, és Samnak bele kell kapaszkodnia, hogy kiegyenesedhessen, mert a térde is megbicsaklik. Frampton kifejezéstelen tekintettel odapillant, Sam félszegen rámosolyog.
Később a szégyentől égő füllel idézi fel magában a jelenetet: Frampton Joel füléhez hajol, és odasúg valamit. Az utolsó szavakat, amiket a Grayside Printhez intéz.
Részeg ez a nő?

2

Nisha Cantor dühödten tapossa a futópadot. Fülébe dübörög a zene, lába jár, mint a dugattyú. Mindig ilyen dühödten fut. Az első mérföld a legnehezebb, amikor a bosszankodás és a tejsav epés elegye hajtja az embert; a második mérföldet kifejezetten dühösen teszi meg, a harmadiknál végre kezd kitisztulni a feje; mozdulatai ettől kezdve olajozottá válnak, úgy érzi, akármeddig képes lenne futni, aztán már azért mérges, mert meg kell állnia, hogy valami másba kezdjen, pont akkor, amikor élvezni kezdte a futást. Utál futni, de tudja, szüksége van rá, ha nem akar bekattanni. Abban az istenverte belvárosban nem lehet futni, a zsúfolt járdán folyton kerülgetni kell az embereket, úgyhogy ez a lepukkant konditerem az egyetlen, ahol edzeni tud. A szálloda csúcsminőségű edzőtermét úgy látszik, felújítják, mert a szállóvendégek is ide járnak mostanában.
A gép közli vele, hogy itt az ideje a levezetésnek, mire habozás nélkül kikapcsolja. Neki egy hülye gép ne mondja meg, mit csináljon. Nem lesz semmiféle levezetés, gondolja. Amikor egyik füléből kihúzza a fülhallgatót, hallja, hogy cseng a telefonja. Érte nyúl, felveszi. Carl az.
– Szivi…
– Elnézést.
Nisha felnéz.
– Kapcsold ki a telefont – mondja az előtte álló fiatal nő. – Itt csendben kell lenni.
– Akkor te se beszélj hozzám. Az is rohadt hangos. És légyszi, állj egy kicsit távolabb. Nem szeretném belélegezni a verejtékcseppjeidet.
A nőnek leesik az álla, Nisha a fülébe gyömöszöli a hallgatót.
– Nisha… merre vagy, drágám?
– A konditeremben, szivi. Na, együtt ebédelünk?
Carl hangja, az a bársonyos hangja az egyik dolog, amit Nisha mindig is imádott a férjén.
– Igen, de talán inkább a hotelbe mehetnénk enni. Vissza kell jönnöm néhány iratért.
– Jó, persze – vágja rá gondolkodás nélkül Nisha. – Mit rendeljek neked?
– Mindegy. Amit csak akarsz.
Nisha megmerevedik. Carl soha semmire nem mondja, hogy „mindegy”.
– Michel-féle fehér szarvasgombás omlett jöhet? Vagy legyen inkább grillezett tonhal?
– Persze. Az nagyon jó lesz.
Nisha nyel egyet.
– Mikorra szeretnéd? – kérdi szenvtelen hangon.
Carl nem felel azonnal, és Nisha hallja, hogy fojtott hangon beszél valakivel. A szíve dörömbölni kezd.
– Pont délben lenne a legjobb. De ne siess! Nem akarlak sürgetni.
– Jó, jó! – feleli Nisha. – Szeretlek.
– Én is, szivi! – mondja Carl, és leteszi a telefont.
Nisha némán, mozdulatlanul álldogál, dobhártyája lüktet a zubogó vértől, de tudja, nem a futás miatt. Egy pillanatra úgy érzi, menten felrobban a feje. Mélyen beszívja a levegőt. Kifújja, aztán még egyszer be, lassan. Aztán új számot tárcsáz. A hangposta jelentkezik. Nisha magában átkozódik, amikor rájön, hogy New York másik időzónához tartozik.
– Magda… – kezdi, ujjaival a verejtéktől csapzott hajába túr. – Mrs. Cantor vagyok. Mondja meg az emberének, hogy lépjen akcióba. Most, rögtön.
Amikor felnéz, a konditerem alkalmazottja áll előtte, pólóban, olcsó rövidnadrágban.
– Hölgyem, itt nem használhat mobiltelefont. A szabályzat…
– Jaj, csak húzz el innen – mondja Nisha. – Inkább takaríts ki, mert olyan ez a hely, mint a disznóól. – Szinte fellöki a férfit, ahogy az öltöző felé indul; egy másik alkalmazott kezéből kikap egy törölközőt, és elhagyja a terepet.
Az öltöző most is zsúfolt, de Nisha mintha meg se látná a többieket. A telefonbeszélgetés jár a fejében, újra és újra végigjátssza magában, a szíve zakatol. Szóval így állunk. Rendezni kell a gondolatait, felkészülni, hogy jól reagálhasson majd, de furcsa zsibbadtságot érez, a teste valahogy nem úgy működik, ahogy kellene. Egy percre leül a padra, üres tekintettel mered maga elé. Menni fog, győzködi magát, közben remegő kezére pillant. Rosszabbat is túléltem már. Arcát a törölközőbe rejti, mélyeket lélegzik, míg úgy nem érzi, sikerül erőt vennie a remegésen, aztán felegyenesedik, kihúzza magát, vállát hátrafeszíti.
Végül feláll, kinyitja az öltözőszekrényét, kiveszi a Marc Jacobs sporttáskát. Valaki éppen az ő szekrénye elé tette le a táskáját, lábával odébb tolja, a sajátját teszi a helyére. Gyerünk zuhanyozni. Az az első, mielőtt bármi mást csinálna. Az a legfontosabb, hogy jól nézzen ki.
Aztán megint megszólal a telefonja. Néhányan odakapják a fejüket, de nem törődik velük, a telefon ott hever mellette a padon, felkapja. Raymond.
– Anya! Láttad a képet a szemöldökömről?
– Mit, drágám?
– A szemöldökömet. Küldtem képet. Láttad?
Nisha végigpörgeti az üzeneteket a telefonján, végül rátalál a képre, amit Raymond küldött.
– Gyönyörű szemöldököd van, édesem – mondja biztatóan, aztán újra a füléhez illeszti a készüléket.
– Borzalmasan néz ki. Teljesen kivagyok miatta. Láttam egy videót a delfinekről, szóval hogy idomítják őket, hogy ilyen mutatványokat csináljanak, és tökre bűntudatom lett, mert mi is voltunk egy ilyen helyen, Mexikóban, együtt úszkáltunk velük, emlékszel? Annyira rosszul éreztem magam, hogy nem is tudtam elmenni sehova, és akkor azt gondoltam, rendbe rakom a szemöldökömet, de rémes lett, most úgy nézek ki, mint Madonna a kilencvenes évek közepén.
Egy nő éppen mellette kezdi szárítani a haját, Nishának egy pillanatra megfordul a fejében, hogy kicsavarja a hajszárítót a kezéből, és addig veri vele a nő fejét, míg mozog.
– Picim, itt nem hallak rendesen. Várj. – Kimegy a folyosóra. Elfojt egy sóhajtást. – Tökéletesen néz ki a szemöldököd – mondja a hirtelen támadt csendben. – Gyönyörű. És Madonna eszméletlenül szexin nézett ki a kilencvenes évek közepén.
Látja maga előtt a fiát, amint törökülésben ül az ágyán, Westchesterben. Kicsi kora óra mindig így ül.
– Dehogy gyönyörű, anya. Rémesen néz ki.
Egy nő lép ki az öltözőből, elmegy mellette, csattog a gumipapucs a lábán, amikor olcsó blézerében, lehajtott fejjel elmegy mellette. Miért nem képesek egyenesen járni a nők? Ez is előreejti a vállát, a nyakát behúzza, mint egy teknős. Nishán ingerültség vesz erőt. Ha áldozatnak látszol, miért csodálkozol, ha rosszul bánnak veled?
– Egy kis sminktetoválás segíteni fog. Ha hazajössz, megcsináltatjuk.
– Szóval mégiscsak ronda.
– Nem. Nagyon szép. Kicsim, most mennem kell. Pont indultam valahova. Majd hívlak.
– Három előtt ne hívj, itteni idő szerint. Aludnom kell valamit, utána önsegítő foglalkozás. Tiszta hülyeség az egész! Állandóan ilyen mindfulness dolgokat kell csinálni, mintha nem pont amiatt jutottam volna ide, mert folyton ilyenekkel tömték a fejem.
– Jól van, drágám. utána felhívlak. Szeretlek.
Amint Raymond leteszi, Nisha máris új számot hív.
– Magda? Magda! Nem kaptad meg az üzenetemet? Légy szíves, azonnal hívj vissza, jó?
Épp letenné, amikor nyílik az ajtó. A személyzet egyik tagja lép be, szúrós tekintettel figyeli Nishát, aki a telefonnal a kezében álldogál.
– Hölgyem, bocsánat, de…
– Állj. El se kezdd…– horkan fel. A férfinek torkán akad a szó. Van annak előnye, ha negyvenpluszos amerikai nő az ember, akinek már mindenki kinyalhatja, és ez látszik is rajta. Egész héten ez az első dolog, aminek örülni tud.
Nisha lezuhanyozik, karját, lábát bekeni azzal az ócska hidratáló testápolóval, amit a kondiban adnak (egész nap olyan szaga lesz, mint egy vasúti mellékhelyiségnek), nedves haját csomóba köti, aztán rááll a törölközőjére (kész hányinger ennek az öltözőnek a padlója – bőrsejtek! Szemölcsvírusok!), és vagy tizennyolcadszor ellenőrzi a telefonját, válaszolt-e már Magda.
Igyekszik elnyomni magában a düh és a szorongás fojtogató érzését, amely egyre keményebb gombócként növekszik a mellkasában. Selyemblúzát leemeli a vállfáról, érzi, hogy a könnyű anyag hozzátapad langyos, még mindig enyhén nyirkos bőréhez, ahogy a fején át belebújik a blúzba. Az isten verje meg, hát hol van ez a Magda? Leül, megint a telefonra pillant, közben szórakozottan a táskába nyúl, a farmerjét meg a cipőjét keresi. Körültapogat a táskában, végül előhúz egy csúf, elnyűtt, kocka sarkú papucscipőt. Néhány pillanatig pislogva forgatja a kezében, aztán irtózattal a földre ejti, fojtottan felsikolt. Ujjait a törölközőbe keni, aztán két ujja közé csippentve lassan kinyitja a táskát, belekémlel. Beletelik néhány másodpercbe, mire felfogja, amit lát. Ez nem az ő táskája. Ez műbőrből készült, a varrásnál máris hámlik a műanyag bevonat, a valódi réz „Marc Jacobs” embléma helyett ezen ezüstszínűre fakult, olcsó fémjelvény van.
Nisha a pad alatt kutat, aztán hátrafordulva kémlel körül az öltözőben. Azok az idegesítő nők nagyrészt elmentek már, nincs egyetlen másik táska sem a helyiségben, a szekrények némelyike nyitott ajtóval, üresen tátong. Nincs másik táska. Amúgy ez itt ugyanolyannak látszik, mint az övé: a színe, a mérete, a füle formája, de hogy nem az övé, az biztos.
– Ki vitte el a táskámat? – hangosan kérdi, maga sem tudja, kihez intézi a szavait. Ki az ördög vitte el a táskámat? A néhány nő, aki még ott van, kifejezéstelen tekintettel pillant rá.
– Nem – rázza a fejét. – Nem, nem, nem. Csak ma ne. Csak most ne.
A recepcióslánynak a szempillája sem rezdül.
– Hol van a biztonsági kamera?
– Asszonyom, a női öltöző nincs bekamerázva. Tiltja a törvény.
– Akkor maguk szerint hogyan tudhatom meg, hogy ki lopta el a táskámat?
– Nem hinném, hogy ellopták, asszonyom. Abból, amit elmondott, úgy tűnik, véletlenül elcserélte valaki a sajátjával, ha egyszer egyformák voltak a táskák…
– Maga komolyan azt hiszi, hogy valaki „véletlenül” felkapta a Chanel kabátomat meg az egyedi Louboutin cipőmet, amit Christian maga tervezett, miközben amúgy – undorodva a táskába pillant – a Primarkból öltözködik?
A recepciósnak arcizma sem rándul.
– Megnézhetjük a bejárati kamera felvételeit, de ehhez engedélyt kell kérnünk a vezetőségtől.
– Arra nekem nincs időm. Ki ment ki innen utoljára?
– Efféle adatokat nem tartunk nyilván, asszonyom. Automata vezérléssel működik a rendszer. Ha vár egy kicsit, hívom az igazgatóságot, hogy küldjék ide az igazgató urat.
– Na végre! Hol van most?
– Továbbképzésen. Pinnerben.
– Úristen. Adjon valami edzőcipőt. Van itt valami edzőcipő, ugye? Ki kell mennem a kocsimhoz.
Nisha kinéz az ablakon.
– Hol a kocsim? Hol van a kocsi?
Hátat fordít a recepciósnak, vadul nyomkodja a telefonját. Nem veszik fel. A recepciós műanyag zacskót vesz elő a pult alól. Unottnak tűnik, mintha éppen most hallgatott volna végig egy kétórás TED-talkot a cserebogarak halhatatlanságáról. A pultra dobja a zacskót.
– Gumipapucsunk van.
Nisha a lányra néz, aztán a papucsra pillant, majd újra a lányra. Az üres tekintettel bámul rá. Nisha végül lekapja a pultról a papucsot, és ingerülten nyögdécselve felrántja a lábára. Kifelé menet hallja, ahogy a lány az orra alatt azt motyogja: – Amerikaiak!