Experimentális zene - Cage és utókora

„A művészeti mozgalmakról szóló legjobb könyvek többek, mint puszta leírások: maguk is részévé válnak annak, amit leírnak. Az Experimentális zene - Cage és utókora ilyen könyv. [...] Az experimentalizmusban a zene mint kifejezetten fizikai, érzéki entitás jelent meg - olyan zene, amely szabad a narratív, irodalmi szerkezetektől, és elég szabad ahhoz is, hogy tiszta szonorikus tapasztalattá váljon. Másrészt a zene kifejezetten intellektuális, spirituális tapasztalat. Természetesen mindkét véglet mindig benne volt a zenében, de az experimentális zene kifejezetten ezekre fókuszált - gyakran mindent kizárva, ami e két véglet között lehetett: voltaképpen az akkor létező majdnem minden más zenét. [...] Mi volt az experimentum? Talán a kérdés folytonos újrafeltevése: ťmi lehet még zene?Ť, és annak felderítése, hogy mi tesz képessé bennünket valaminek zeneként való megtapasztalására. És ebből a szempontból arra jutottunk, hogy a zenének nem kell rendelkeznie ritmusokkal, dallamokkal, harmóniákkal, szerkezetekkel, sőt, még hangokkal sem, s nem kell magába foglalnia hangszereket, zenészeket, sajátos helyeket sem. Elfogadottá vált, hogy a zene esetében nem alapvető követelmény a dolgok elrendezésének, a hangok organizációjának bebiztosítása, hanem valójában a megértés folyamata, amit mi, hallgatók, képesek vagyunk irányítani." (Brian Eno) „Az experimentális zenei gyakorlat teljes mértékben szembehelyezkedett a kulturális elitizmussal, és bebizonyította hallatlanul rugalmas mivoltát, és ezt igazolja az új kiadáshoz készült diszkográfia is. A könyv semmi esetre sem egy halott hagyomány képe. Mind Cage, mind azok a szerzők, akiket az ťutókorŤ szó takar (mely egyébként magába foglalja Cage későbbi jelentős műveit is) szerepe nemhogy egyszerűen megnőtt - amit sem ők, sem egyetlen elemző sem jósolhatott meg a korai '70-es években -, hanem valósággal birtokba vett egy jelentős piacot, s ez a könyv megírásának idején elképzelhetetlen lett volna. [...] Viszont elég furcsa, hogy ha ma írnám az Experimentális zene című könyvet, nem tudnám másképp megírni, noha nem lehetne nem másképp megírni. Hála égnek, akkor írtam, amikor írtam." (Michael Nymán) Michael Nymán, miután 1974-ben megjelentette az Experimentális zene - Cage és utókora című könyvét, zeneszerzői karrierbe kezdett és 1977-ben megalapította a Michael Nymán Bandet. Nymán azóta világszerte jól ismert, többszörös díjnyertes filmzeneszerző (hazánkban leginkább a Peter Greenaway filmjeihez komponált műveiről tud a közönség), aki koncertzene- és operakomponista is (mely utóbbiak közül talán a The Man who Mistook his Wife for a Hat a legismertebb). Az 1960-as években, mint a The Spectator magazin muzikológusa és zenekritikusa, Nymán részévé vált annak az experimentális zenei tradíciónak, amelyet jelen, ma már klasszikusnak számító kötetében dolgozott fel, és amely hagyomány saját kompozíciós stílusának kiindulópontjául is szolgált.