A Hajnalcsillag főnök

Zane Grey, az én nemes atyám és fivérem, akiről a Négy Szél mindegyike csak kedveset és szépet beszél, végigbarangolta a zsályák és a kányonok csodás országát. Aztán a hallgatag Pahute ösvényen tollat vett kezébe. Szívébe mártotta. És írt... A nopahkról, a pahuteokról és a nokikról. Hogy az egész Vörös Faj szomorú sorsáról írjon. Akkor sötét fellegek takarták el a Világ Világosságát A Természetanya mindegyik arcából a halál és a pusztúlás fekete szellemei suttogtak Azok vezették az ő kezét. Hogy indián lelkének mérhetetlen fájdalmával a nagyvilág elé állítsa a Pusztuló Indián"-t. A szomorú történetet gyorsan és messze vitte a Kék Szél, a széparcú Szélistenasszony. De alighogy elröppent vele, kisütött a Nap. Mosolygó égbolt tekintett le a mesés sziklaországra. A komor Pahute ösvényre és minden indiánra. Az én nemes atyám homlokán is elsimultak a sötét redők. Örömtől sugárzó arccal újra hívta a betűk szellemét. De - Utsay másképp rendelkezett: remegő öreg kezéből kihullott a toll. És lehunyta szemét. Hogy engedelmeskedjék a Világmindenség Nagy Titokzatosságának. Telek, nyarak suhantak. Aztán jöttem én. Én, a városok zajában elfáradt, elárvult gyermek. Hazajöttem az ezerarcú egyetlen édesanya keblére! És feljöttem a hegyek közé, hogy beszéljek a sziklákkal, a zsályákkal, a földhöz simuló, de az égre tekintő, mindig imádkozó, büszke fenyőfőnökökkel. És Vele, Aki teremtett.