A fekete bocskor

A leeresztett ablakredőnyök keskeny lécrésein ingerkedően lopakodtak be az aranyló, kora tavaszi napsugarak, megcélozva a tágas fiúszoba hófehérré festett vaságyait. Az egyik, inkább feltúrt csacsifészekhez, mint hálóhelyhez hasonlító pihenőalkalmatosság üres volt. A szertedobált ágynemű, csomóba gyűrt lepedő fennen hirdette gazdája nyughatatlan természetét. Átellenben azonban, a másikon, boldog megelégedettséggel aludt valaki, állig húzva a könnyű gyapjútakarót. A napnyilak az arcát csiklandozták, az ágy melletti alacsony asztalkán is hiába ketyegett riasztóan az ébresztőóra, mindez nem zökkentette ki álmából. Még a felpattanó ajtó zörgése sem rezzentette életre. Az ajtószárny mögül matrózruhás gyerek bukkant elő. Diáksapkája huszárosan félrevágva díszelgett fején s fitos orrát előredugva, a szobában kandikált. A megtestesült csínytevés volt, amint a félhomályba fürkészett. Az alvó láttán a melléje furakodó borjúnagy, hófehér kuvaszra pillantott s huncut mosolygásra derült pirospozsgás képe: - Bolyhos... ébreszd fel! - suttogta fojtottan a parancsot.