Olyan nehéz erről a könyvről értékelést írni. Kavarognak bennem az érzések. Legszívesebben mint a könyv közben most is sírdogálnék egy kicsit. Imádtam minden egyes mondatát a könyvnek. A karakterek annyira eltaláltak. És hát a történet. Nincsenek rá szavak. Örülök, hogy ilyen témával foglalkozik. (Következő állomás a Ne bántsátok a fekete rigót! miután megemésztettem ezt a könyvet.) Na nem mintha szép téma lenne, de nagyon őszinte és igaz.
Törzsvásárlói pontegyenleg:
Kedvezmény mértéke:
Legyen ön is Libri
Törzsvásárló!
2011. 12. 27.
Szédületes, egyedülálló. Egyszersmind elvarázsolt, lenyűgözött, megmosolyogtatott olykor, visszarepítve az időben az 1960 (1963.1964)-as évek Amerikájába, még inkább Missisippi államba, érzékeltetve a feketék-és fehérek közötti vibráló feszültségeket, ellentmondásokat, gondolkodásmódot. Tudom, nem célszerű általánosítani, és nekem nem is szokásom, de azt éreztem, hogy a néger cselédek sokkal jobbak, érzékenyebbek a fehérek problémáira, és önzetlenebbek is egyszersmind, mint fordítva. A fehérek a politikával, a karierrel, a nők a sminkjükkel, legutolsó divat szerinti ruházatukkal, a kül. összejövetelekkel voltak önző módon elfoglalva, még a kisgyermekek nevelését, gondozását is néger cselédjükre bízták (pedig ez is nekik lett volna a feladatuk). Tetszett az is, hogy Kathryn Stockett saját személyes élményeire támaszkodva, mutatja be a történetet, formázza meg Skeeter, ill. Aibileen személyét. Tényleg nem is lehet rajta csodálkozni, hogy a filmgyárak kaptak a történeten és megfilmesítették. Ezek után már csak arra lennék kíváncsi, hogy van-e olyan fantasztikus a film is, mint a regény? Várólistán szereplő könyvről van szó, ezzel eggyel csökkentettem a sort. Tény, és való, hogy az írónő ezzel a regényével egy-kettőre befutott, elismert lett. Nem csoda, hogy a regényt veszik/viszik, mint a cukrot.:)