Átjáró (science-fiction és fantasy magazin) I./5, 2002 október

Képzeljük magunkat a tizenkilencedik századvégi Párizsba, Európa fővárosába! A csillogás, a kényelem, a felvilágosult polgárok városába. A gazdag külföldiekkel dugig vannak tömve a szállodák, a Montmartre és a Champs-Elysée kávézóiban hölgyek cseverésznek, karjukon fehér, csipkézett esernyő, fejükön kalapköltemény. A téma Bram Stoker Drakulája és Verne képtelen ötlete, a tengeralattjáró. A kávéscsészéket közben megkocogtatja a földalatti. A díszes fogatok kerekei zörögnek a kockakövön, még sehol sincs a gépkocsi, de máris kürt hangját hallani az elakadt sorok közül. Ilyen a párizsi élet: illékony, színes forgatag, amelyet egyelőre csak az impresszionisták tudnak megörökíteni az utókornak. 1895-ben a Grand Café szalonjában ott ül a Lumiére-fivérek vetítésén egy fiatal illuzionista, Georges Meliés. Mikor a vásznon a vonat begördül a La Ciotat állomásra, többen sikoltozva kiszaladnak, Meliés azonban átszellemült arccal bámulja az új technikát. Úgy érzi, ez a jövő, egy újfajta kifejezőeszköz, amellyel ismét el lehet kábítani a kettéfűrészelt nőt megunt közönséget. Nem telik el hét év, és Meliés megvalósítja álmát. Sorra forgatja a filmeket, amelyben megmutathatja végre mindazt, ami csak az emberi képzeletben létezik. Ő készíti el az első fantasztikus filmet. Fantasztikum nélkül a film sosem születhetett volna meg. Meliés, majd később Fritz Lang, George Pal, Stanley Kubrick és Steven Spielberg mind azon voltak, hogy a mozgókép segítségével elvigyenek minket, nézőket egy olyan helyre, amely csak a képzeletünkben létezik. A mozi szerepe, megmutatni a megmutathatatlant, megismerni a megismerhetetlent, legyen szó hétköznapi valóságról vagy a világűr másik végébe vezető kalandokról. Idén 100 éves a fantasztikus film, büszkén mondhatjuk el, hogy egy évszázad alatt jó pár olyan mozi született, amely legalább ugyanennyi ideig pereg majd a vetítőgépeken. Boldog születésnapot!