Az örök asszony

"Sok-sok évvel ezelőtt történt, egy májusi reggelen, hogy egy vézna, kilencéves kislány dobogó szívvel és ajkán imádsággal, tizenkét kilométeres útra indult, hogy elszegődjék pásztorlánynak. A nagymama bekötötte fejét a régi fejkendővel, egy másik, batyúba kötözött kendőt a kezébe adott és Isten nevében útnak eresztette. A gyermek rendes gyapjúkabátkát, gondosan megfoltozott cipőt és harisnyát viselt. Nagymama azt mondta: hadd lássák rajta mar messziről, hogy nem koldúsgyermek. Ami azt illeti, bizony nem volt nagyon örvendetes dolog így elmenni hazulról, dehát meg kellett lennie. A medve elpusztította nagymamáék egyetlen tehenét. A kis tanyán kevés volt az ennivaló. Katri ezt nagyon jól megértette. Amit nem értett meg, az az volt, hogy nagyapa bátyja, Schöffe, gazdag emberként élt almakertjében, végtelen mezők közepén, Nagy-Buttolában, míg nagyapának csak egy kicsi kis föld jutott, az is a világ végén, a pusztaságban. A kislány szomorú gondolatokba merülve mendegélt és útközben aggódva pillantgatott az utat szegélyező nagy fenyőfák mögé. Olykor valami recsegés hallatszott az erdőből. A berzenkedő szél sűrű felhőket kergetett maga előtt, aztán tisztára söpörte az eget és amikor a napfény elözönlötte a tájat, a gyermek szíve felújjongott. Ilyenkor meglassította lépéseit, elgyönyörködött az erdőben, hallgatta a kakukszót és az énekesmadarakat. Honvágya és nyugtalansága ilyenkor elcsitult. De mihelyt megint elsötétedett a táj arca, úgy tetszett neki, mintha szíve összezsugorodnék és újra az erdő árnyékai közé kémlelt, a nagy kövek mögé és minduntalan hátranézett. Az volt a legborzasztóbb, hogy mindig arra kellett gondolnia, ami egyszer nagyapával történt. Sehöffe csupa gonoszságból küldte hozzájuk a medvét, hogy nagyapa tehenét, a szegény Leikunát széttépje. De nagyapa nem esett a feje lágyára: rávetette magát a szétmarcangolt Leikunára és magas, éles hangon elmondta a >>medvevarázst<<, azután így kiáltott: - Nagyon furcsa lenne, ha a kutya nem találna haza!"