Bejáró művész

Tatár Sándor újabb kötete annak az abszurd léthelyzetnek költői variációkban gazdag kifejezése, hogy az ember végessége tudatában mégis úgy él, fontoskodik, serénykedik, gyűjtöget, mintha nem venne tudomást a halálról. A mulandó, esendő, egyszeri itt és most-ba, a jelenvalólétbe vetettség különféle lehetőségeit mutatja fel szinte kimeríthetetlen változatosságban mind a forma (a nagyívű gondolati szabadverstől a szonettig), mind a beszédmód (ironikus, patetikus, vallomásos) vagy a nézőpont tekintetében. Ebből a szempontból többszörösen is kérdésessé, értelmezendővé válik a költői szerep, a művészlét, a magányos létezés (vagy a létezés magányának) tudatos formája. A tizennégysoros gyakornoklány a Fehér Nászból című metaszonett például az írás abszurditását játékos-ironikus szonettel érzékelteti, míg A szénszünetre eljött a nyár... (egy korábbi kötetének címe) a létezés visszahozhatatlan egyszeriségét megrázó erővel, drámai önvallomás keretében mondja ki.