És fogtam a kezét...

Szerénységem tiltja, hogy magamról - ez igaz történet papíron való megörökítése által - azt higgyem, hogy e sorok leírása már íróvá avanzsált. - Ez nem is volna lehetséges. Mert e történetnek dokumentárius vetületei nem nyújtanak lehetőséget arra, hogy irodalmi jelleggel ruházzam fel, és ha változtatnék régen elhangzott szavakon vagy érzelmeken, nem fejezhetném ki azt, ami a célom. Mélységes szánalmamat a Halott iránt, Aki - nemrég még - Élő volt. - Ő ezt az "Életet" az én kezembe tette le és csak bennem és általam élt. Szomorú örökségem volt Ő mártírhalált halt Nővéremtől. Én meg már rogyadoztam e túlzottan belém helyezett segítségvárástól, és - midőn pillanatra elernyedtem! - Ő "kihasználta" ezt, és eldobta fiatal életét. S a sikoltó fájdalom! - a feketébe burkolt test látására, amint Őt a sírba leeresztik! Azt! - Akit én oltalmaztam és védtem egész életemben - avatatlanok szemében - talán! - hisztérikus túlméretezett - hihetetlennek tűnő érzelem hatott át. Mely az előszóban teljesedik ki, melyben azt a miliőt is érzékeltetni próbálom, ahol és - ahogyan a tragédia ért.