Fogságom naplója

A huszadik század közepének történelmi drámái egyáltalán nem olyan régen játszódtak le, ahogy azt középiskolás koromban hittem. Az életben maradt szereplők és áldozatok ott jártak-keltek körülöttem a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években. Talán még mindig itt élnek néhányan közöttünk. Nyugtalanító elgondolni, hogy hozzánk hasonlóan ők is békésen éldegéltek egy huszadik századi, többé-kevésbé rendezett világban, azt hitték, nagyjából előre kiszámíthatják az életük fordulatait, s ha minden jól megy, és még az egészségük is kitart, családjuk körében élhetik le az életüket. Aztán kitört egy háború, és egyszerűen összegyűjtötték őket, hogy elvigyék harcolni, haláltáborba vagy rabszolgamunkára. A legszerencsésebbeknek sikerült visszatérniük - és talán még az emlékirataikat is elkészíthették. Öreges írással megtöltöttek egy-két régi ,,spirálfüzetet", vagy valakinek lediktálták emlékeiket. Nyilvánosan persze nem tehették közzé, erről sokáig szó sem lehetett. Csak az utóbbi évtizedekben vált lehetővé, hogy legszűkebb családtagjaikon kívül mások is megismerjék élettörténetüket. Közéjük tartozik a monori Kaldenekker Ferenc is, akinek az emlékiratait a kezünkben tartjuk. Ő 1945. január 24-én éppen ebédelt, amikor megérkezett egy karhatalmista. űaz efféle hatósági emberek mindig sietnek. Kaldenekker Ferenc még az ebédjét sem fogyaszthatta el, mert felszólították, hogy jöjjön azonnal, csak egy igazoltatásról van szó, hamarosan vissza is térhet...