Kiáltás a mindenségben

Mintha a versek ideje lejárt volna: napjainkban, klasszikus értelemben, lírai költőnek lenni szégyen. Annyi a seb, a nyomorúság, a csalódottság, az úttalanság, a lelki üresség, a szorongás, a kóros lelkesedés, hogy mindezek mellé nem fér a lélekbe egy másik ember gondja, megalázottsága, alkalmazkodási kényszere, lét-arányának és identitásának keresése. Mindenki úgy él, ahogy tud, beérve önmagával. Nincs szüksége tükörre, amelyben más önként kitakart arc tűnik fel. De a költő röpdöshet is, rím- és ritmusjátékával kedvre deríthet. Mert bőven elég a "fecsegő felszín" -gondolhatja bárki-, a "hallgatag mélybe" pillantani fölösleges, mert megeshet, hogy ott a saját titkával szembesül, miközben élni és megélni is bonyolult feladat.