Kis lányok a nagy viharban

Hadüzenet. Játszál, játszál, kis gyermekem, A gyermekkor rövid. (Arany János.) Ezerkilenczszáztizennégyet írtak. A kalotai udvarház zöldredőnyös ablakai szorosan le voltak zárva. Vakító, izzó napfény ömlött végig a fehérre meszelt falakon és az oszlopos tornácon a tikkadt, déli hőségben két nagy vadászkutya lomhán szunyókált. A ház ura, a hófehér szakállú Kalotay Károly ilyenkor pihenni szokott; az alvó házban még egy légy se rebbent, de lejjebb a gondosan ápolt lombos kert végében, a békalencsés, zöldesvízű tó partján ugyancsak hangos élet zajlott. Az óriás fűzfának kinyúló ágán - mely már egészen benőtt a víz fölé, - két egyformán pirosruhás, nagy fehér szalmakalapos leányka himbálódzott. Lehettek vagy tíz-tizenkét évesek és élénk figyelemmel kísérték a mohos fatörzs körül, a kiszáradt fűben elhelyezkedett társaik vitáját. Négy hasonkorú leányka kuporgott a fűben; közöttük harciasan forgatva a kezében mogyorófapálcáját, sötét hajú nyúlánk termetű tizenkét éves fiú állt. Az egyik kisleánnyal, aki épp ott üldögélt a lábainál, mérgesen kiabált: -Már mondtam neked, Flóri, hogy Te leszel a Princip... ott fogsz felállni az orgonabokroknál... onnét fogod dobni a bombát!