Kyvagiokén

Ki vagyok én? - kérdi a nyolcvankét esztendős Déry Tibor új regé­nyének címében. De hiszen ezt kérdezte mindig is, ifjúkori naturalista novelláiban és szürrealista-expresszionista-dadaista verseiben csak­úgy, mint A befejezetlen mondatban, az Ítélet nincs-ben, a Kedves bópeer...!-ben. A Kyvagiokénben Déry Tibor életének legfontosabb epizódjait villantja fel, örvénylő forgatagban, sodró lendülettel; emlékei ezúttal az irónia, a szatíra fénytörésében jelennek meg, hogy a kaleidoszkóp arabeszkjei mind jobban kirajzolják egykori és mai ismerőseinek alakját, a városokat, tájakat, ahol élt, élményeit és képzelgéseit, a va­lóságot és az álmokat, kiváltképp pedig mindenkori hősét: önmagát. Az író hol tündérien játékos, hol fogcsikorgatón keserű humora, akasz­tófahumora emeli ki az egyéni sors esetlegességei mögött megbúvó mélyebb tartalmakat: Déry Tibor megszenvedett, ellentmondásokból kialakult és ma is termékeny, ellentmondásokkal gazdag filozófiáját. A Gyilkos és én, e kötet másik nagyszerű írása, mintegy rímel a Kyvagiokén-re: a németországi kéjgyilkosság rémtörténete csak al­kalom és ürügy arra, hogy az író, mintegy behelyettesítve magát a gyilkos személyébe, az ember mindenkori agressziójának természet­raját adja, s túl azon művész és társadalom kapcsolatát, viszonyát fogalmazza meg.