Szélcsönd és újra szél

Első olvasatra azt hihetnénk, hogy "a vert sereg" költője szól hozzánk ezekből a versekből, "a földi lét fanyar kuktatóit" megélt alkotó, akinek lázas reményeit, nagyra törő egykori vágyait lassan "elitta a tegnap". Ám Pék Pál gyötrelmekkel teli vívódásai, a múlthamisítókkal folytatott polémiái, "az arcnélküliekkel" szembeni perlekdései nem a beletörődés keservéből, a kilátátstalnaság tragikumából fakadnak. Mert konok Messiásként szól ő hozzánk, aki örök fájdalmára, csonka ifjúságára - egész nemzedéke nevében és számára - keresi a gyógyírt, a múlt hálójából való szabadulást, és találja meg Istenben ("kiben az álom-való megmaradt"), egy boldogabb haza víziójában, minek krónikásául szegődött, a Rendben, ami minkdenkit emberré tehet, a Jogban, mi "írmagját is kiírtja" a törvénytelenségnek, a szabadság visszaszerzésének reménnyel teli új és újabb kísérletiben, és végezetül az Erkölcsben, mert meg kell tudnunk őrizni önazonosságunkat, mert önmagunkhoz hűnek kell maradnunk, az utat, mi kijelöltetett számunkra, végig kell járnunk. A Múlt és a Jelen viaskodik a kötet verseiben, egyrészt a "kölyökkor lázbeszéde", az 1956-os forradalom még mindig eleven emléke, amely időnként meglehetősen határozott kontúrokkal sejlik fel a jelen ködfátyola mögött, másrészt a "semmi eszme vak világa", a "hazug illatár", amelyek az előbbi tiszta fényét borítják kétes és igaztalan homályba. Az ebbe történő bele nem nyudgvást, a soha meg nem alkuvást kifejező magatartás Pék Pál költészetének kezdettől fogva meghatározó mutívuma. A költő intellektuális vívódása, morális küzdelme pedig a helyzetből fakadóan még nem fejeződhetett be. A harc folytatódik. Pék Pál költői szerepfelfogásából és emberi alapállásából - ezt üzenik kilencedik kötetének versei - ez nem is lehet másként. Szirtes Gábor