Akinek arcát viselem

"Vannak versek, amelyek azonnal szíven ütnek. Előbb ragadják meg a lelkünket, s csak később eszmélkedünk, milyen mesterségbeli tudás, esztétikai bravúr segített a hatásban. S ez így van jól. Erről ismerszik meg az igazi költészet; nem igényli előlegbe az okoskodást, a boncolgatást hideg pengeéllel, ám eltűri, már a befogadás élménye után, hogy óvatosan átvilágítsák, megfejtve a hogyan csodáit. Fecske Csaba istenes (s nagyon is emberi) versei ilyenek. Egyenes vonalban találnak a célba: az olvasó személyiségének kellős közepébe. A sorok - mint a vihartól már csendesült tengerek hullámverése — átmossák a napi hulladéktól szennyezett tudat-partokat. Istennek beszélnek, az () szegény kis embereiről, s a szegény kis embereknek beszélnek az ő rejtőzködő Istenükről..." - Jókai Anna