Candide vagy az optimizmus

Voltaire-t (1694-1778) ifjúkorában egy herceg megbotoztatta az inasaival, mert - polgársarjadék létére - fegyveres elégtételt merészelt követelni, majd a Bastille-ba zárják, és csak azért engedik ki, hogy Angliába száműzzék. Ötven év múlva Európa leghíresebb embere, Ferney városának ura, és mikor ellátogat Párizsba, diadalmenetben viszik körül, és a szó szoros értelmében agyonünneplik. Párhuzamos ünneplésének és üldöztetésének története egy évszázadig tartott. Ünnepelték - és üldözték -, mert kora gondolkodásának, a zsarnokuralom kegyetlenségével szemben álló emberiességnek, az egyház türelmetlen fanatizmusával szembeszálló felvilágosodásnak a legmerészebb kifejezője volt. A Candide-ban, ebben a fordulatos, sziporkázóan szellemes, kacagtatóan groteszk kisregényben ott találjuk mind a francia, mind a voltaire-i szellem lényegét. Az idétlenül csetlő-botló, oly gúnyosan megrajzolt Candide örök típust: a boldogságot kereső fiatalember megtestesülése, aki - mint a mesék királyfija - elindul vándorútra, hogy megtalálja a lehető világok legjobbikát, és ezer kaland és tapasztalás után meg is találja, ha nem is a legeslegjobb világot, de a bölcsességgel párosult örömet és békésséget - a munkában.