A negyvenéves férfi naplója

"Életem vándorútjának felén..." Banális közhely, de miért kerüljem, ha hete óta szívemben és nyelvemen van. Bármihez fogok, ezt hallom; ez sürget s ugyanakkor kedvemet szegi. Azt mondja, siessek és megállít. Megérkeztem a sötét erdőhöz, melyről Dante beszél. Ide vezet bennünket a fény felé való tragikus vágyódásunk? Húsz éves korában mégis mennyire teljesebben él az ember.
Aranyszínű szeptemberi nap van, hogy ezt a füzetet megkezdem: oly csendes, oly nyugodt, hogy észre se veszed az idő suhanását. Hazug évszak, ősz.
Mögöttem a falu, már túl a szüreten, bort fejt. Hamarosan mindenki megtudja, hogy gazdagabb lesz-e vagy szegényebb és sorsával elégedett vagy elégedetlen? Előttem, az erkély alatt az örök vidék lélekzik. Egy nyurga domb derűsen rohan az ég felé. Tetején kápolna, cédrusok, ciprusok. Mondják, hogy így áll már a keresztes háborúk óta. A fákat valamelyik keresztes vitéz hozta Palesztinából. A falak, melyek a földet, a szőlőket és a felfelé kígyózó ösvényt megkötik a lejtőkön, az emberi örökkévalóságot idézik.
Miért nézek szembe mindezzel?