A marquisnő szerelmes levelei

Részlet a könyvből:

Ha az öreg Laval grófnő, mély karosszékében kényelmesen hátradőlve, vidáman elgondolkozó mosolylyal finom ajkai körül, elkezdett beszélni Delphine Montjoieről - szigorú lánya, sokatmondó pillantással a szobában levő ijsúságra, rendszerint közbevetett egy figyelmeztető: Ugyan mama! felkiáltást. Olyankor mindig abbahagyta a beszédet, gyöngéd pirosság öntötte el elefántcsont-bőrét - a bosszúságtól-e vagy zavarában? - s az este további részén hallgatag maradt.
Ha valamelyik leány-unokája egyedül jött hozzá, akkor nem volt szükség hosszas kérésre, szívesen beszélt a feszülten figyelőnek az ősanyáról, a ki birtokában volt a varázsszernek, melylyel minden szívet magához lánczolt. A rokoko nevető szelleme - félig szerelem-isten, félig faun - elénekelte pásztordalait bölcsőjénél, Napoleon hősi eposza zúgta körül öregkorát; illatos, fürtös fejecskéje körül tombolt 1789 vihara s a juliusi forradalom zivatara még érintette jégszürke haját. Sikló menüettlépések, suhogó ruhák, csattogó magassarkú czipők, félrevert harangok, ágyúdörgés, közben pedig suttogás, halk nevetés, visszafojtott zokogás - ez volt az ő története.