Mészárszék - A háború kutyái

Furcsa ez a dolog Leo Kesslerrel. Nem szerepel a bestsellerlistákon, mégis sokan olvassák őket. Megkezdődött a második front megnyitása. Napokkal később a szövetségesek már Caen bevételére készültek, de előtte le kell gyűrniük a város előtt beásott Wotan SS túlélőit és a Tizenkettedik SS Páncéloshadosztályt, amely a Hitlerjugendből önként jelentkezett tizenhat-tizennyolc éves csecsemőkből áll. Tejet kapnak és étcsokit. A konyakon felnőtt Wotan legényeknek ez nevetséges, de nem akarják feláldozni őket. A könyv első részében pont miattuk egy állást fel is kell adniuk, de aztán a Wotan revansot akar és adja nekik a kakaót. A két alakulatnak a 112-es és a 113-as magaslatot kell tartania, hogy ezzel elejét vegyék a Caen elleni támadásnak. A szövetségesek persze mindent bevetnek tüzérség, zuhanó- és szőnyegbombázás, harckocsi-roham mire lángszórós tankokkal sikerül a Kuno von Dodenburg őrnagy vezette két alakulatot megfutamítania. A valóságban azonban von Dodenburg visszavonulást rendel el, hogy így megakadályozza a gyerekek további lemészárlását. Ezt azonban parancsnoka és régi ismerőse Panzermeyer tábornok cseppet sem nézi jó szemmel. Olyannyira nem, hogy hadbírósági tárgyalást helyez kilátásba von Dodenburg számára, ha nem foglalja vissza a 112-es magaslatot. Így a Wotan és a Hitlerjugend Hadosztály ismét visszatér a mészárszékre, hogy borzalmas veszteségek árán megfutamítsák ellenfeleiket. Győzelmük azonban kérészéletűnek bizonyul, hiszen a szövetségesek elsöprő erejű támadást indítanak soraik ellen. Így von Dodenburg másodszor is a visszavonulás mellett dönt tudván, hogy hadbírósági tárgyalás és nagy valószínűség szerint kivégzőosztag vár majd rá Caenben. Minden patent a helyén van a könyvben. A sikergyárosokhoz hasonlóan Leo Kesslernél se keressük a fejlődés fogalmát. Bármelyik első könyve ugyanolyan lesz, mint az összes többi. Ahogy ezt Mario Puzo, Ken Follett és Frederick Forsythe kimódolta. Javára írandó a kötetnek, hogy mindkét, szembenálló fél álláspontja tükröződik a regényben, mint ahogy az rendjén is való. Még valamit fontosnak tartok megjegyezni, hogy a kötetben Kesslernek az az álláspontja fejeződik ki, hogy a sokat próbált, harcedzett katonák harcászatilag lényegesen értékesebbek, mint azok a tejfölös szájú legénykék, akik kétheti fapuskás gyakorlatozás után a Hitlerjugend zászlai alól egyenesen a frontra kerültek. Leo Kessler könyve címéhez hűen a háború értelmetlen mészárszék voltát tárja elénk. Ráadásul ez alkalommal tovább fokozza a borzalmakat azzal, hogy Hitlerjugend alakulatok is helyet kapnak a történetben, valamint azzal is növeli az egyébként is súlyos légkörű regényben a feszültséget, hogy szinte a semmiért kell harcolnia a Wotannak és a Tizenkettedik SS Páncéloshadosztálynak, mert lehetetlen feltartani a szövetségesek előrenyomulását. Természetesen az elmaradhatatlan Schulze-Matz páros most is felbukkan a regényben. Azon kívül, ahogy ez a két svihák (von Dodenburg kedvenc szavajárása) a túlélésre játszva minden lehetőséget megragad, hogy elviselhetőbbé és kényelmesebbé tegyék a maguk és szeretett parancsnokuk számára a háborút (é.: lopnak, csalnak, hazudnak csak hogy piához, nőhöz vagy megfelelő élelemhez jussanak), folyamatos magánakcióikkal a szerző igyekszik elviselhetővé tenni az alapvetően cseppet sem vidám mű légkörét. Jelen esetben sikerül egyensúlyban tartani a mérleg két nyelvét. Leo Kessler szinte minden könyvében jól bevált formákat alkalmaz, legyen szó a Wotanról, az Edelweiss Rohamosztagról, az Első SS Stuka Századról vagy a Christian Jungblut vezette tengeralattjáróról. Hogy mennyire válnak be ezek? Lehet, hogy egy idő után az olvasó ráun az egy kaptafa felépítésű szerzeményekre, ám az egymástól jól elkülöníthető és meghatározható elemek felfűzése az éppen terítéken lévő eseményszálra megmutatják, hogy lehet ezekre alapozva jó vagy viszonylag jó könyveket kihozni a témákból. Kessler ezt a fajta írásmódot tökéletesre fejlesztette. Igaz, hogy messze nem szépirodalmi művek születnek így, de nem is ez a cél.