Míg meg nem haltak

Nagy Bandó András: MÍG MEG NEM HALTAK Amatőr idősápolók, kezdő ápoltak, és a kulcsnélküli emberek könyve című legújabb kötete. Aki olvasta a Toscanákat, annak ez a könyv mintegy a halállal, az elmúlással kapcsolatos témakör további kibontását adja, egy másik szempontból. Ez a mozaik-regény mivel a MÍG MEG NEM HALTAK-at is mozaikregényként, sőt a belső részeit, részleteit témamozaikként olvashatjuk, melyek jelölésében jelen könyvben a színnel jelezett részek mintegy fokozzák a mozaikok hatását; önálló, témájukban, történetükben mégis egymást követő és egymásnak akár tükröt adó fejezeteiben az események, a szereplők beszéde, ki nem mondott gondolatai mozaikként illeszkednek az emberélet egyéni, de mégis univerzálisan hasonló öregkori véglezajlásának soha meg nem szakadó története. Ami teljességgel e mellett a bemutatási módszer mellett szól, hogy valóban, univerzálisan egyforma az életből való kilépés (mely csupán az egyéni gyors lezajlásban vagy épp az elhúzódásban különbözik). A bevezető az egyik legszebb része a kötetnek, majd a lezárás is különleges (itt az ismétlések, a gondozottá vált személy elvárásai és a hajdan vele szemben támasztott igények ismétlődése; és az új, kezdő gondozóban a hasonló érzések, gondolatok kialakulása, válaszul az idős ember elvárásaira). Nagy Bandó András a bevezető és záró részben nem kertel elvégre Nem babra megy a játék, ahogy a fejezet címe is mutatja , rögtön a tárgyra tér. Önmaga lehetőségeiről ír, a végső állomás lehetőségéről, hiszen nemcsak az írónak, de mindannyiunknak a kor előrehaladtával szembe kell néznünk saját elmúlásunk lehetséges idejével. A halál jelenléte az élet végén, az egyéni idő latolgató körüljárása az egyén jelen-múlt értékeinek és a végső kor hiányainak figyelembevételével. Meg persze a lehetőség, hogy viszonylag tiszta tudattal éljünk, ha élhetünk a magunk elé tervezett, vágyott ideig az író bevezető, felvezető, majd záró gondolataiban önmagáról, saját esetleges lehetőségeiről beszél, ám érezhetjük ezt a magunkénak, akár saját belső monológunknak. A fejezetek során sokféle szituációban egy évszázad történelme jelenik meg; a gondozott öregekben felmerülnek a háborúk, a vallási, nemzetiségi hovatartozás miatti hajdani félelmek, sérelmek, az át nem élt élethelyzetek miatti örök hiányok is. Több fejezetben is megjelenik a jellegzetes ö-ző nyelvjárási beszéd (anyanyelvi formája) az egyikben Deszk község, Nagy Bandó András születési helyének nevét találtam , melyet az író mai napig gyökereiből eredően használ. Az öregség és maga a meghalás, az elkerülhetetlen vég miatti reakciók és ezeknek ábrázolása Nagy Bandó András egyéniségéből, élet-halál szemléletéből és meggyőződéséből ered hasonló, érdekes vélekedéseket mutatnak. Ami nem jellemzője a könyvnek, így a szereplők sem hangsúlyozzák, az a halál tényének merev elutasítása; ahogy szintén nem jelenik meg ezeknek az idős embereknek a gondolkodásában a fiatalok elleni düh vagy negatív érzések csupán azok fiatalsága miatt (saját közelgő elmúlásuk tudatos vagy tudattalan felismerése mellett). És még valami hiányzik ebből a könyvből: annak az illúziónak a fölkeltése, hogy a már-már magatehetetlen öreg a habos-csipkés ágyban nyugodtan fekszik, mely ágy soha nem lesz a napok váladékaitól szennyes A kötet főhősének tekinthető idősápoló, Tilda gyűjtéséből való a Nyolcadik történet, ahol a mesélő szavainak indításával mintegy feloldja az író az előző fejezetek, jegyzetek megismerése során keletkező feszültséget az olvasóban; ám nem ok nélkül old. Erre szükség van az épp ebben a részben, majd a következőkben folytatódó történet továbbolvasásához. Épp a többszörös mozaikszerkezet miatt ez a könyv talán hangoskönyvként is megállná a helyét, egyes fejezetei igencsak megállnák a helyüket rádiójátékként, színpadi jelenetekként (akár tévéjáték-sorozatként). A történetek során végig jelen van a már jellegzetes Nagy Bandó-i élet- és halálszemlélet. Az örök körforgás során az ápolt, ellátásra szoruló személy elmúlta után a már gyakorlott gondozóvá vált főszereplő újabb és újabb idősek segítésében vesz részt (ez a munkája), míg végül az egyéni idő haladtával ő is gondozottá lesz. Nagy Bandó András így ír a kötet utolsó fejezetéről: A zárófejezet, az utolsó naplójegyzet szokványosan indul, és látszólag szokványos a folytatása is. Ebben, és ezt csak néhány oldal elolvasása után vesszük észre, az előző idősápolásokról szóló naplójegyzetek esszenciáját olvashatjuk, mintegy abszurd végjátékként, hogy közben, és végig rádöbbenjünk: csak az ápolók és az ápoltak személye változik, a történetek egymást követve és másolva, hasonló fordulatokkal és történésekkel ismétlődnek meg. Az utolsó, meglepő fordulatot elhallgatom, maradjon titok, és javaslom a majdani Olvasóknak is: semmiképpen ne lapozzanak hátra, várják ki türelemmel, amíg soronként jutnak el a befejezésig Ez a könyv az emberélet olyan állomásáról szól, melyet korunk embere nem szeret emlegetni, sokan épp halálfélelmükben (egész életükön átívelő haldoklásukban) se beszélni, se olvasni nem hajlandók róla. Az elmúlt századokban a civilizáció alakulása során a temetők a templomok mellől az élőktől távolra, a települések szélére szorultak; a haldoklók helye már általánosan nem otthon, a saját ágyukban, hanem kórházban van (éppúgy, mint a születésé), a halottak ellátása sem otthon történik (a két jelentős életállomás univerzálása és valamilyen szintű kiüresítése) maga a gyász és annak külső körülményei is megváltoztak. És főleg megváltoztak azok a körülmények, melyek során a segítésre szoruló öreget a család maga tudja ellátni. Az otthoni segítés, gondozás és annak során az idős embernek és hozzátartozóinak, a gondozónak feljegyzései, vélekedései azonban sokakat érdekelni fognak mert ez is olyasmi, amit talán mindenki sejt, hogyan is megy végbe, de a valós történésről keveset, vagy semmit nem tud E gondolatsor zárásaként egy kiemelés a 14. történetből Mikes naplójából: Így vagyok én is: hallom, olvasom, partecédulákból megtudom, hogy egy-egy rokonom, ismerősöm, barátom hogyan végezte, és a saját halálomat is hozzájuk hasonlónak képzelem el. Nincs halálfélelmem, eleget éltem ahhoz, hogy mosolyogva adjam meg magam. A halálnál, a meghalásnál is nehezebb földolgoznom, hogy nincs tovább, hogy nem lesz tovább, vagyis, hogy lesz tovább nélkülem. Budapest, 2015, február 1.április 14. Fetykó Judit