Nagy Bandó András

Óh, jaj meg kell halni, meg kell halni! előtte, utána, közben NAGY BANDÓ ANDRÁS: Vár rád Toscana c. mozaikregényéről Ez a történet önmagában is érthető, mégis a korábbi, a Sosemvolt Toscana-val, az abban megkezdettel együtt teljes. Mindkét kötet, tehát a Vár rád Toscana mozaikregény is azt a módszert követi, melyben az egységek idő és térbeli laza összefüggése adja a végső kifejlést, a történetet. A szövegrészek, az elbeszélési stílus, a szereplők megszólalásai egy-egy társadalmi réteg jellegzetes beszédmódjával, szóhasználatával eltérnek egymástól mégis idő- és történés- történetkapcsolatban állnak. A beszédmód a szereplők helyzetére és az épp megélt szituációra utal, a keretként alkalmazott, és egyben feloldó résznek is tekinthető, a mostot jelző fejezetek a mai beszélt nyelv elemeiből építkeznek. Az olvasó már az elején tudja a történet tényét: itt valaki meghalt, a gyásszal és az azt átélőkkel, őmiattuk indul a történet. A mozaikregény mozaikjait értelmezve érdekes felosztást, illetve mozaik-összeillést tartalmaz a könyv. Megjelennek benne a hivatalos híradások Halász Bódog haláláról, temetéséről, életének méltatásáról, a jelen (Lídia és a vele kapcsolatban állók) mintegy keretezik a történetet, melyben folyamatosan zajlik a főszereplő versenyfutása az idővel, és az idő ellen. Az idővel, hogy mindent megírjon, elmondjon önmagáról születendő unokájának; az idő ellen, hogy az egyre tovább kibírja ugyanennek a gyermeknek a megszületéséig. A naplóírás különös hangulatú részeket, mozaikokat képez; érdekes, és valószínűleg szándékos, hogy Nagy Bandó nem írat főszereplőjével olyan naplót, ahol az az őt ellátóról, a vele szenvedőről írjon. Lídia mint a családról, a betegről feltétlenül gondoskodó (nő, szerető társ, a biztos pont), fel-feltűnik, mégis háttérbe szorul Bódog naplójában , ám állandó jelenléte nélkül e napló nem jöhetne létre, Bódog nem lehetne otthon a saját ágyában. A kötet nagy, lazán összefüggő részletei Halász Bódog naplójából állnak. Halász Bódog naplója az első mozaikokban (szándékosan írok mozaikokat, nem pedig fejezeteket, vagy részleteket, elvégre ezek mozaikregény részei) a halál állandó emlegetésével, bekövetkeztével foglalkozik, az időből való kifutással, a meg nem tehető jövőbeli lehetőségek elmulasztásával, s miközben folyamatosan még meg nem született unokájának beszél, valójában (nekem legalábbis úgy tűnik), elsiratja önmagát. A betegség, a halál tudomásul vételének fázisai részben kiestek, részben átfedődnek; ez már a Sosemvolt Toscanaban is egyértelmű. A lelki feldolgozást azonban nem lehet megúszni, ezt Nagy Bandó jól tudja: a halál/haldoklás (tudatlanul is bekövetkező) fázisaival nem könnyű együtt élni, főleg, ha a szereplő egész életében (is) öntörvényű volt. Ezek a fázisok különböző (erősen hasonló) besorolásúak lehetnek, érdemes tudni, mik ezek: elutasítás, tagadás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás ; vagy: tagadás, elkülönülés/izoláció, harag, alku, depresszió, káosz, tehetetlenség ; vagy: elutasítás, düh, alku, kontrollált-ellenőrzött szakasz, kereső-elkerülő, tudatos . Ugyanakkor együtt is járhat a kereső-elkerülő változat, illetve a tudatos emlékezés. Bódog, mint említettem, elsiratja önmagát, miközben folyamatosan még meg nem született unokájával folytat egyoldalú beszélgetést. Ezekben a mozaikokban a túlélés egyik fajtáját mutatja meg az író, amikor az üzenetek, a napló viszi túl a már rég megholtat a jövőbe [megelőlegezett időkapszula], melyeken keresztül a főszereplő megpróbálja a gyökerekhez való tartozás ismereteit megőrizni, ami későbbi fejezetekben szélesen bontakozik ki a család történeteiben. Bódog tudja: írok magamnak is, magamért (21. o.), és felmerül benne a paradoxon, a múlt idő ki nem mondhatósága önmagáról. A 22. oldalon kezdődő mozaikon belüli új rész számomra egyértelműen az önelsiratás mondataival indul, egészen a 23. oldal közepéig erőteljesen erről beszél. Villódznak az emlékek, a személyek, akihez valami kötötte, ezzel előkészíti a következő nagy részeket, azok történeteit. A 60-61. oldal Összenőve című gondolatsora bele is illik, de ki is lóg a történetből; tömör összefoglaló két együtt élő ember elszakadásáról és a megmaradt társ egyértelmű szándékáról. Hasonlóan a 19. oldalon a külső személy visszaemlékező szövege is megszakítja a naplót, ebben a visszaemlékezésben megjelennek olyan elemek, amelyek később ismétlődnek a könyvben: van szívlapátod? Szívem van, lapátom nincsen. Ebből az első nagylélegzetű egységből, mozaiksorból beidézek néhány sort, minden kommentár nélkül: Azon kívül pedig, tessék megvásárolni az ország legismertebb füves emberének könyvét, rákos betegnek és hozzátartozóknak érdekes, izgalmas olvasmányt kínál. A könyv természetesen megrendelhető daganatos betegeknek kedvezménnyel! (97. o.) A végső tragédia pedig: füledből a meghalt, a távozó hangja veszik ki legelébb. (109. o.) Hát ez a semmi, ez a láthatatlan, sorsával megbékélt semmiség üzen most neked. (112. o.) A könyv 118. oldalától megváltozik a beszédmód, megkezdődik az emlékezés a múltra, mely hatalmas időszakot ölel át, az ezerkilencszázas évek elejétől a kétezres évek elejéig, s melyben az író, illetve a naplót író Halász Bódog szabad asszociációi szerint mozog ebben a regényformában megteheti. A halál tudata, a bekövetkező időmúlás itt látszólag háttérbe szorul, az olvasó azonban tudja, ahogy Bódog is tisztában van vele, a történet verseny az idővel, elég ambivalens verseny ismét szövegkiemelésekkel folytatnám, mert azok minden másnál jobban jellemzik ezt a fejezetet, és persze el- és leválaszthatatlanok az íróról/tól, Nagy Bandó András saját meggyőződésétől. Az 56-os eseményekről: Egyetemistaként ébredsz, este pedig forradalmárként hajtod álomra a fejedet. Aztán jöttek a hírek Budapestről A többit tudod. Remélem benne lesz a történelemkönyvedben. (119-120. o.) És ami utána: Mert kintről sosem lesz igazam. Akkor sem, ha valóban igazat beszélek. Mert az onnan jött üzeneteknek nincs kockázatuk. Az értelmiség a nemzet testének a csontváza. A tartószerkezet. Erre épül a nemzettest. Mely össze is rogy, ha kicsontozódik. Ha nincs értelmiség, ha nincs szellemi zászlóvivő, oda a test statikája. És ma is úgy gondolom jó, hogy nem szakadtam el a hazámtól. (121-122. o.) Katonaévekről: őket nem gyűlölöm ők csupán egy begyöpesedett egyenruhás közösség torzszülöttei voltak. Adj magas rangot a világ legbutább emberének, nevezd ki királynak, meglásd, pár nap múlva halott lesz az összes értelmes alattvalója. Hogy is tudná elviselni a vezér, hogy minden közkatonája okosabb nála. Egyáltalán: választás sincs. (122. o.) A 129. oldalon megismétlődik a már jelzett párbeszéd: Szívlapátod van? Szívem van, lapátom nincsen. ahogy a két Toscanába a szereplők és helyzetek ismétlődnek, más szempontból bemutatva a majdnem ugyanazt. A család, a szülők, nagyszülők életére való visszaemlékezések szociológiai rajzok is egyben, a dél-magyarországi falvak paraszti életformáját élők bemutatása a belső, a velük, köztük élő (és/de a már mában élő önmagát és a történéseket [is] átértékelő) szemszögéből . Megjelenik itt az házastársak együttélési gondja, civódásai, válásuk (Bódog házassága is válással végződött); az elöregedett szülő gondozása, és az ebben való elhasználódás; gyermekhalál; korabeli hivatalos levél másolata; a két világháború hatása a mindennapokra. A II. világháborúról : Mondhatnám felszabadulásnak is, ami akkor is igaz, ha épp a szabadulás, a felszabadulás hozta meg számunkra a legkeményebb rabigát. (201. o.) Épp úgy dőlt el a sorsunk, ahogy megérdemeltük, és épp azt kaptuk, ami kijárt nekünk. (212. o.) Akkor kellett volna szembefordulni a rendszerrel, amikor a németekre tettünk. Meg akkor, amikor nyilasok grasszáltak a fővárosban és szerte az országban. (203. o.) És látod, ez az, amiről az imént írtam Hogy elveszejtsék őket a Don-kanyarban melynek véráldozatát, majdhogynem teljes pusztulását elegendőnek gondolták ahhoz, hogy győzelem esetén ez a kis semmi ország jussoljon a hadizsákmányból. (202. o.) A választ a hozzánk felszabadítóként érkező orosz had adta meg: fiúk, nem kellet volna. Maradtatok volna otthon. (202. o.) A földműves nem született háborúskodásra (207. o.) mert gyűlölni kellett, másként nincs harc, nincs vér, nincs halál. A szeretet mindenek fölötti erejét hirdető, a szeresd felebarátodat, mint tenmagadat tanítást prédikáló, lövészárokból és repesztalálatból, fagyhalálból és éhezésből mindig kimaradó, nem csajkából étkező püspökök és bíborosok által megáldott zászló alatt kényszerültek annyira szítani a gyűlöletet, míg elegendőnek nem bizonyult az öldökléshez. Ha nincs kellő gyűlölet, nincs harcra készség nincs háborúzásra kész katona Ilyenné kellett válnia annak, aki meg akart maradni az első parancs ellenében. (208. o.) Nem azért öl hát a katona, mert gyűlölködővé vált, . inkább, mert élve akar maradni. Az I. világháborúról: Vérrel kavarodott esőlé csordogált lé az árokba, és úgy folydogált el alattunk, min égy csörgedező patakocska. Ilyet csak otthon, disznóvágáskor láttam. Csuda, hogy mögmaradtam , fiam, kész csuda. (218. o.) Bódog naplója visszatér saját jelenéhez az utolsó szakaszban. A mozaikok rövidülnek, a bejegyzések dátumai között egyre több idő telik el. A halálérzés erőteljesen jelen van, Átéltem valamit, amit csak kivételes helyzetbe kerülők élhetnek át. A halálélményt. Igen, rám mosolygott a halál. (261. o.) A Bódog-napló utolsó eleme a könyvben három oldal, ám mégis összefoglaló, levezető lezárás. (262-265. o.) A jelent képviselik Lídia jegyzetei (6-15. o.) a mindennapok történései mellett a fiatal nő belső vívódásait, a fájdalom, az önfegyelem hatására lassan bekövetkező kiüresedését jól ábrázolják: Mutatom én, hogy épp olyan erős vagyok, mint ő, egy idő után belefáradok. Vagy inkább belepusztulok. (9. o.) (a fájdalom kiüresít és tehetetlenné tesz; ez jelenik meg később Bódog visszaemlékezéseiben, ahol az öreg beteg szülőt ápoló maga is végzetesen károsodik, belebetegszik a gondoskodásba.) A fiatal nő emberi és szakmai vívódásai során érvényes felismerésekre tesz szert: mert rájött, nagyon is beszédes lehet a tekintete, és végképp nem akarta kiadni magát. Az éhezés az egyik legnagyobb emberi szenvedés. ettől a naptól kezdve, amit ma megtehetek, nem hagyom holnapra! Örökre megtanultam! a közmondás szerint is így van: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! majd: szokványos hospice dolgom alig van. Bódog felrúgta mindazt, amit tanultam, és semmissé tette mindazt, amit eddig tapasztaltam. Nekem azt tanították, hogy a halál eljövetelét siettetni nem szabad, és késleltetni se. Ezt az alapszabályt is fel kell rúgnom, ezt is felrúgta Bódog. Ameddig csak lehet, késleltetnünk kell, ami majdnem lehetetlen. A két nő találkozása két korosztályt és kétféleképpen való alkalmazkodást mutat meg. (30-42. o.) A beszéd fordulataiban a mai hétköznapi nyelv jelenik meg, egy-egy megszólalás már sablonosnak tetszik, de ez van, ez a ma beszélt nyelv: a Nagy Bandóra jellemző pontossággal van becsatolva az emlékkép, amit az idősebb nő, a volt feleség gondolatai idéznek meg, melynek stílusa, szóhasználata magasan felette van az épp beszélgetőkének. Ennek az emlékfoszlánynak , vagy ha úgy tetszik mozaiknak a mozaikban a szereplői a Sosemvolt Toscanában már megjelentek. Kettejük között nem csupán koruk miatt van kontraszt. A férfitól, társtól elvárt viselkedésben is erősen különböznek. Ebben nem csupán a női okosság, vagy alkalmazkodás lehet az ok az együttélés vagy együtt nem élés indoklására bár az ok végérvényes formában nincs kifejtve; mindketten indokolnak, mindkettőnek van igazsága saját maga szemszögéből, hogy melyiküknek van inkább igaza; az olvasóra marad, mit von le és hisz okként , hanem a közben megváltozott viselkedési formák, amit az idősebb nő az erős magához kötésben, a fiatalabb a laza kötöttségben vél, hisz megvalósítani. A fiatalabb nő, Lídia állt közelebb a teljes emberi kiégéshez az ápolás során, a vég, a fizikailag nehezen viselhető hetek neki jutottak. Abban mindkét nő közösen gondolkodik, előbb vagy utóbb mindkettő felismerte, hogy az alkotó, a művész külön világban él, és aki ebbe beleavatkozik, az eltávolodik a szeretett férfitól. Sem Saci, sem Lídia nem lehet teljesen vesztes, vagy épp felszabadult, vagy nyertes sorsa alakulásában. Ebben a mozaikban a 35-36. oldalon Saci a házastársak egymás iránti kiüresedését mondja el, amit a fiatalabb nő még nem élhetett át, hisz Bódoggal ténylegesen együtt élt idejük kevés volt, ő még másként látja a megrögzött szokásokat, és mivel már nincs, akiről beszélnek, értelmezi és lezárja a témát. A két nő beszélgetése végül lezárul, a rész beszédmódja ismét visszatér a szokásos mai szóhasználathoz. Kiürültek a csészék, kiürült a beszélgetés, a szereplők mennek a maguk útján. Bódog napló-mozaikjainak első csoportját szakítja meg (és közben oldja is ezzel a megszakítással a Bódog gondolatai-vívódásai által keltett már-már kibírhatatlan feszültséget), Lídia és Zoltán mozaikja (98-102. o.). Ennek párbeszédei ismét a mai hétköznapi nyelv sajátságait mutatják. Itt szakad fel Lídia önmagára vett fegyelme, és a könyvet indító naplójegyzete után, egy másik embernek itt beszél kertelés nélkül a történtekről. Rövid, mégis jelentős része ez a kötetnek. Dóra és Lídia kettőse között (266-276. o.), mellett ott van a csecsemő, a fizikai túlélés képviselője. A nők beszélgetése a gyászról, a fájdalom levezetéséről szól, a felvillanó képek (muskátli) és a Bódoggal összekötött emlékek a jelenben maradnak. Katartikus a befejezés: a két nő sírva borul egymásra. A sírás már megjelenik a Sacival való találkozáskor is. Itt azonban az író olyan magasra teszi a megoldást, annak feszültségét, hogy az érzelmi túlcsordulás nélkül elviselhetetlen. Lehet persze azt is mondani, édes-szirupos befejezés. Ez azonban nem áll meg. Az emberi fájdalmak és örömök kifejezése, és valójában az érzelmi-értelmi élet velejárója a sírás. Ez a csúcs, ez a rendkívüli befejezés mást is jelent, legalábbis az én olvasatomban. Itt ismét valami új kezdődik, és ennek az újnak sugallata van az olvasóhoz: véleményem szerint Nagy Bandó András ezzel nem fejezte be ezt a történetet folytatás-íze van a történetnek A Vár rád Toscana a gyász, a halálérzés levezető könyve. A modern tudományok, a gyógyászat, gyógyszergyártás, a társadalmi átalakulások olyan álhiteket táplálnak/tápláltak be emberek tömegeibe, amelyek egyenesen vezetnek a halál elutasításához. Az emberi tudás mindenek felettiségét sugallók mellett civilizációnkban elég hamar kiveszett a gyász kimutatása. Nem is mondom itt azt, hogy a gyász kimutatásának szokása, netán joga. Meghalni szinte kizárólag kórházi körülmények közt illik; egyre ritkább, egyre kevesebb, aki mégis otthon végzi be életét. A társadalmi átalakulás, a családok megélésének gondja megköveteli a nők munkába állását. A munkahely mellett lehetetlenné válik az otthoni betegellátás, ápolás. Még egészségügyi szakember szájából is elhangzik időnként: az ápolásra szoruló betegnek, az elöregedetteknek erre specializálódott intézetekben van a helye. Valóban ez lenne a normális?... mitől lett nem-normális az otthoni ápolás, a beteg, vagy az idős ember otthoni ellátása haláláig? A filmek szereplői a legnagyobb veszteségekkor is semmi baj mondogatják egymásnak, miközben sebesülnek, károsodnak, meghalnak. De ami a fő: semmi baj és még a másik hamis szlogen: szeretlek, ám láthatóan, és gyakran egyik sem igaz az épp zajló történetben Fenti gondolatsor után visszatérek a Vár rád Toscana, illetve Nagy Bandó András Toscanainak lényegéhez. Nagy Bandó történetei a hétköznapokban megeső fájdalmas események olyan feldolgozásai, ahol az olvasó átélheti a szereplőkkel a betegséget, a halált, a gyászt; a halálos betegséggel való szembesülés után a főszereplő időintervallumra kiszabott idejének fizikai és lelki történéseit. Maga a halálos betegség, a halál bekövetkeztének tudata végig jelen van, még akkor is, mikor a szereplők épp időben vagy földrajzi helyen máshol vannak a történetben. A főszereplő haldoklik, a haldoklás eleveníti fel benne a múltat, a múlt-emlékek részleteit, melyek az ő, az egyén biztos elmúlása miatt szakadnak fel benne. A könyvnek ez az egyik titka, ahol az olvasó megláhatja, hogyan van ez a másik embernél. A másik titok a gyász levezetésének módja. Nem csupán a hátramaradók gyászáról van itt szó, a főszereplő kimondatlanul önmaga életét és meg nem élt idejét is gyászolja. Az egyén, az olvasó, te, ti, én, mindannyian kíváncsiak vagyunk a mások halálélményére. Ez a könyv olyan történetet mond el, olyan viselkedési mintákat mutat, melyek sokakban eltűntek, vagy elnyomódtak (épp a fentebb emlegetett megváltozott viselkedési formák miatt, ahol a gyász levezetésére nincs idő, ahol a gyász, fájdalom megmutatása már nem illik bele abba a képbe, [az az erős, aki ezt titkolja, leküzdi vagy épp az az elvárt?...], ahol a halál mégis van, az emberi magas tudás és megváltozott vélekedések ellenére/mellett is). Ez a (két) könyv a betegséget, haldoklást, halált, és az utána következő gyászmunkát tárja fel, esendőségeinkkel, és a halál, a gyász közelében vagy épp az által kiváltott felemelkedéseinkkel. A kötet keretezése, és főleg a befejező rész katartikus lezárása rendkívüli élményt ad. A halál látszólagos hiábavalósága mellett élet születik, az egyik már épp anyja emlőjén van, a másik hamarosan világra jön. A könyv, a könyvek párbeszédeiben érdemes odafigyelni a nők közti beszélgetésekre. Ezt egy férfi írja: olyan író írja-szerkeszti ezeket a nők által elmondott véleményeket, naplófeljegyzést, aki sok tapasztalatot szerzett életében, aki már érti az élet és az emberi játszmák lényegét (szeretetet, kiüresedést, csalódást, be nem teljesült vágyakat [itt a megélt szakmai vágyakra gondoltam], és éli, érzi a nagy katartikus pillanatokat). Az egyes mozaikokat, fejezeteket Rakovszky Zsuzsa, Csorba Győző, Orbán Ottó, Bor Ambrus, Makay Ida, Lődi Ferenc, Ady Endre, Pindarosz, Somlyó György, József Attila, Tömörkény István, Popper Péter, Radnóti Miklós, Illyés Gyula, Petri György idézetekkel kezdi az író. Remekül kiválasztott sorok. Rakovszky Zsuzsa versének kiemelt sora nyitja és zárja a kötetet. A Toscanák letehetetlenek. A fő történetszál mellett átfognak időben bő száz évet, annak történelmi, egyéni történeti ábrázolásával. Az író esze a helyén van: eredetét nem tagadja meg, szereplői sorsa átfogó szociológiai rajz. Azon sem csodálkoznék, ha a szerző egyszer egybevonná a két kötetet, vagy épp megtoldaná még egy harmadikkal, mint azt a jelen kötet vége sugallja... Minden valaminek a folytatása. NAGY BANDÓ ANDRÁS: Vár rád Toscana, Orfű, 2011, Szamárfül Kiadó Kft, (280 oldal, CD melléklettel), keménykötés Bp., 2013. május 10.

NAGY BANDÓ ANDRÁS: Sosemvolt Toscana című regényéről 2010. június 5-e, Városliget. Nagy Bandó András Sosemvolt Tosana című könyvét a Szamárfül Kiadó sátránál láttam meg, a művész számos más könyve között. A csábítóan bő kínálata és a szerző verseket, mondókákat, haikukat tartalmazó köteteit áttekintve visszatértem a Sosemvolt Toscana-hoz. A borítón lévő szalag (kilencedik kiadás!) bestseller könyvről árulkodott, huszonnégyezer kiadott kötet a mai könyvkiadási viszonyok között a könyv rendkívüli népszerűségét és sikerét bizonyítja. A kötet fülszövegében háromféle rálátás olvasható, mely a fülszövegek íróinak könyvvel kapcsolatos lényegre törő véleményét, ajánlását fejezik ki. Ezek: Bitó László író (a Boldogabb élet Jó halál szerzője): Mindünknek megadatik, hogy az új nemzedéknek örömmel és szeretettel adjuk át helyünket halálunkkal. Mesterien ír erről Nagy Bandó András ebben a megrendítő regényben. Böszörményi Gyula, író: szeretettel felvértezve akár saját halálunkat is kiüthetjük fekete lova nyergéből. Salamon Pál, író: az ember arra a mutatványra is képes, hogy a megrázó tragédiát önmaga és környezete számára is felemelő búcsúvá varázsolja. A kötet végén azoknak a közreműködőknek a neve olvasható, akik segítették a szerzőt ennek a több mint háromszáz oldalas, mindvégig érdekfeszítő történetnek a megalkotásában. A könyvet felnyitva, a második oldalon ajánlás: Ernő emlékére*. Egyelőre nem tudom ki ő (talán nem is kell tudnom), de valószínűleg mély érzelmi és értelmi kapcsolat lehet közte és jelen regény írója között. Talán ő maga az, aki Nagy Bandó Andrást e regény megírására késztette A könyv, a történet letehetetlen volt, ezen a júniusi napon végig kellett olvasnom. Aztán még többször is elolvastam, és megpróbáltam azt az olvasási módszert is, hogy ne a szerző által sorba rakott részek szerint haladjak a szövegben, hanem a történet időrendjében, ahogy a cselekmény dátumok szerint (az író által megjelölt dátumok szerint) halad a maga útján. Érdekes így is, úgy is. A történet ugyanaz, és mégsem ugyanaz. Valami van ebben a regényben, ami más, mint a regények történetei (persze, tudom, minden regény más és más témát ragad meg). Kerestem ezt a valami mást, így jutottam idáig, hogy értelmi és érzelmi szempontból, és csakis a magaméból, értelmezzem, nevet próbáljak adni annak a másnak, amivel többnek érzem, gondolom ezt a regényt bármelyik másiknál. Maga a regény szerkezete, ahogy a kilencven nap között időben vált, egy állandó, az olvasás során folyamatosan fenntartott feszültséget eredményez, ami sokkal erősebben hat, mintha a történet a dátumoknak megfelelően egyenesen és idősíkok felcserélése nélkül haladna. Ezt azért állítom, mert ez a fajta történet-megismerés egészen más hangulati és értelmi ráhatással volt. Az időrendben bekövetkezés történetolvasása egyre nyomasztóbb lett, és sokkal kevésbé fejezte ki azt a célt (ami az író eredeti szándéka volt, és az időrendek alakításával el is érte), hogy bár a főhős teljes testi leromlás végére érve újszülött unokáját megvárva-meglátva meghal, az olvasó vele vagy helyette, vagy az összes ott lévő szereplővel együtt egy kiteljesedett katarzis-élményt éljen át. Olyan szintű leírásokat lehet találni a Toscana-ban, melyek adataihoz az juthat hozzá, aki maga, vagy családtagja révén olvassa a kórházi zárójelentéseket, laboreredményeket. Az általában magát egészségesnek valló, nem egészségügyben dolgozó népességnek ez az idézési módszer erőteljesen fokozóvá, néhol realitásában talán még elrémítővé is válhat, de ezt a könyv beszédmódja , mely során úgy hat, mintha csak az olvasónak, egy olvasónak, egy személynek mondaná el a történetet, nekem, vagy bárkinek, aki épp olvassa és csak neki; különleges intimitást mutatva (ami végig jellemző) , feloldja. A kilencedik nap (jelentős nap ez, a még hátralévő élet körülbelül 10 százaléka), szinte szűkre fogott története egy csapásra belenyúl az események sűrűjébe. Elindul a regény története, és ennek az első tizenhét oldalnak a hatása aztán végig megmarad az olvasás során, amint említettem. Nagy Bandó András kétféle beszédmódot alkalmaz a könyvben, ami itt dominánsan megjelenik. Az egyik, a tényleges történés, melynek szóhasználata, stílusa a ma beszélt nyelv olyan gazdag szókincsű használata, ami mentes a szlengtől és a halmozott durva szavaktól. A másik, a Toscanaból írt levelek nyelve, amely emelkedettebb, és a jól és sokszor megfogalmazott, családnak szóló szeretet-üzenetek mellett egy kellemes és jól érthető, élvezhető útleírás nyelvén szól ám ez a kellemes és könnyed beszéd sokszor rejt magában szinte kiszólásig menő rejtett üzeneteket, amik csak annak érthetőek (az olvasónak), aki tudja, a főszereplőt mi késztette erre a levelezésre. Pl.: Már nem sok kell ahhoz, hogy otthon érezzem magam. (7. oldal). Akár azt is írhatnám: vigyáznak rám. Jobban, mint gondolnátok. (8. oldal), Ez a lelket borzoló éjszaka megerősített abbéli hitemben, hogy valóban jó, nagyon jó, hogy itt, ezen a kiváltságos bolygón élhetek. akkor is ha tudom, hogy ez a kérészéletnyi gyönyörűség csak pár évtizedig tart. (9. oldal), majd a 12. oldalon Dávidról: A hit megerősítette és óriássá növesztette., aztán a 21. oldalon: ha eljön az ideje, békével halok meg. Láttam a Porta del Paradisót., aztán a halálról, a saját halálról, amit ő már biztosan tud, és ezzel a tudással írja: Aligha élt bármikor is olyan ember a földön, akinek a halál épp akkor tett pontot az élete végére, amikor már minden munkáját befejezte Sose tudjuk meg, hogy mikor, és végül a 23. oldalon: Fogalmam sincs, a sorsom merre fordul. Egy biztos: az én pénzem a földre esett és elgurult lehetne még sorolni, aki olvassa a könyvet, rá fog érezni ezekre és a hasonló mondatokra. Jelentősége van a szereplők közti párbeszédekben a nem beszédes kommunikációnak: ennek egyik több alkalommal kiemelt és visszatérő fajtája a szemek közti információcsere, amely legalább annyira fontos és jelentős, mint az adott szituációban a szavakkal kifejezhető közlés, sőt olyan hatást is mutat, ami a szóbeliség fölé helyezi. Az egyik ilyen jelentős szembeszéd az orvos barát és Bódog között zajlik, ahol a belső beszéd és a szemek együttese sokkal többet mond el, mint a közvetlen utána következő párbeszéd; ebben annak a megelőlegezett és közölt ténynek szintén szerepe van, hogy itt két olyan ember szem-beszélget (majd szóban is beszél), akik jól ismerik egymást, a másik reakcióit, műveltségi szintjét. A professzor is olvasott Bódog szeméből Bódog szemét vizslatta (27. oldal), Egymás tekintetében és gondolataiban kutattak, szavakat keresgéltek (28. oldal). Más kifejezéssel jelenik meg az egymásra nézés, a másik látása Bódog és Lídia között a betegség előrehaladtával: Más szemmel néztek egymásra (148. oldal), az ifjúkori szerelmével kapcsolatban: egymásba akadt a tekintetük, többé már ő sem vette le róla [a szemét], mint ahogy a lány sem, csak nézték egymást Tekintetük egymáshoz kötötte őket mind közelebb húzva őket egymáshoz (79. oldal), Mindent kiolvastam a szemedből. (84. oldal), aztán folytatódik két öreg barátjának látogatásakor, ahol Nándor szeme fiatalosan csillogott, a mosoly egy percre sem tűnt el a szája szögletéből és mint akit megbabonáztak egyfolytában Blankát nézte. [Blanka Nándor felesége], a társ látása meglátása a beteg mellett: Lídia érezte és látta, hogy Bódog túl messzire jár, majd az utolsó tekintet, amit Bódog utoljára lát meg, ami miatt eddig életben maradt: Bódog félig kinyitotta a szemét. Bágyadtan pislogott. Itt van az unokád. csak bólints. Látod Marcit? Bódog alig észrevehetően pislogott Halász Bódog lecsukta a szemét. A főszereplő gazdálkodik idejével, igyekszik meglátogatni mindazokat, akikhez érzelmi szálak fűzik, ezeknek a látogatásoknak az alkalmával, az odautazás, ottlét során saját életének epizódjai elevenednek meg, az épp zajló történésbe beleékelődik egy másik, és abba is még egy vagy több történet, többszörösen keretezve a regény elbeszélés-folyamatát. Átfedések vannak a főszereplő belső beszéde, gondolatainak közlése, és az író elbeszélő szövegében. Néhol a kettő szinte átcsúszik gymásba. Halász Bódog csupa olyan emberrel találkozik, olyan szituációba kerül a jelennek számító időben, és az emlékeit felidéző időkben, ahol nem, vagy igen nehezen találni negatívnak mondható emberi kapcsolatot. Ezek a felbukkanó, a főhős életében valami módon résztvevő emberek nem mutatnak egymás közt ellentéteket, nincs köztük ellenségeskedés, szeretik egymást. Még azokban a részekben sem említ az író gyűlölködést, esetleges sérelmek egymáson való megtorlását, ahol az elődök válásáról ír (ami itt és hasonló időszakokról [1945 előtti idők] beszámoló könyvekben azért is érdekes, mert akkoriban nem volt szokás, vagy ritka volt a válás). A visszaemlékezések során több alkalommal megelevenedik a vidéki élet, a földművelés, az azzal járó kemény munka, szinte balladaivá válik a szöveg, ahol a szülők által emlegetett történeteket Halász Bódog felidézi (valójában Nagy Bandó András ismeri ezeket a már majdnem mese számba menő történeteket, és a rá jellemző gazdag nyelvi kifejezésmóddal átadja az olvasónak) Halász Bódog szeretettel fordul a környező világ felé, jól felismeri az emberi játszmákat, és ahol tud, kéretlenül (is) örömet okoz akár ismeretlen embereknek. Számon tartja eredetét, elődei temetőjében tett látogatása során saját betegségének kimenetelét biztosan tudva az élet, a halál, a halál utáni élet, lét, nem-lét gondolatai közé belép a sírfeliratokból felidézett múlt, ahol Itt nyugszik egy egész falu az egykor összeszokottan működő kicsinyke közösség. És ott van a korábbi információ is ebben a gondolatsorban, a régi temető sírkertté formálásnak szándéka, hol a gondozott gyepfelülettel eltűnnének az egyéni sírokat jelölő keresztek (ahogy megtették ez pl. Budapesten a Kerepesi Temetőben, ahol a Nemzeti Sírkert létrejöttével eltűntek azoknak a nyomai, sírjai, akiket hozzátartozójuk [volt kiértesítés!] nem tudott más helyre vinni.) Felmerül az író gondolatában a temetők elkülönülésének oka, az összeházasodások miatt közössé vált temetők, és felmerül a nyomtalanná vált, Auschwitz gázkamráiban-égetőiben (a zsidó vallásban tilos a halott elégetése!) örökre eltűntek emléke. Itt tudjuk meg a körülbelüli helyszínt, ahol ez a temető van: Mára alig maradt a makói zsidóságból (249. oldal). Ugyanígy tudható meg A vacsora című fejezetből, hogy református vallású lehet a hely, ahova lányáékhoz az író hazatért. A pap vacsora előtt még misézett és úrvacsorát tartott a híveknek (256. oldal). Érdekes és szociológiai szempontból külön megemlítem (bár az egész könyv során jellemző, hogy olyan információkat, leírásokat tartalmaz, melyek az író látogatásai során az életmód jellegzetességeit mutatják a jelenben és átfedve a múltban), a tanyai ház gerendája felett megtalált házi leltárt, mely hűen tükrözi egy parasztcsalád használati tárgyait körülbelül az 1940-es években [az író életkorához viszonyított becsült idő] (232. oldaltól). Valamint egy mai, a falu orvosától kapott füzet, melyben a hajdani osztálytársak életútja van rögzítve, amit a helyben született és orvosi praktizálását is itt folytató barát jegyzett fel. Ez a feljegyzéssor rendkívül lényeges eleme a könyvnek, bár a fő történeti szál mellett csupán egy elágazó történetrész, a benne megemlített emberi sorsok vaskos realitásában mutatják meg a ma Magyarországában vidéki életet élő népesség jellemző életvitelét, sorshelyzeteit, alkohollal, öngyilkossággal, törvénnyel való összeütközéssel kapcsolatos jellemzőit (a devianciák létét, és a társadalom hagyományos hierarchikus rendszerének felbomlása utáni anómia felé vezető utakat): a legelszomorítóbb elem ebben a felsorolásban az, akiről így ír az orvos: Belőle rendes ember lett, de semmire nem vitte. ez a korra is utaló kórrajz, társadalmi kor kórrajza. A könyv elején már volt egy utalás rá, hogy melyik évben játszódik Halász Bódog története: Kinézett az ablakon [Bódog nézett ki] Az utca túloldalán félig leázott óriásplakát hirdette: Rosszabbul élünk De élünk dörmögte félhangosan. A Sosemvolt Toscana egyes fejezetein belüli részek önálló történetként is megállnának. Ilyen például A felolvasás (114. oldaltól), a Viktória és a Látogatás (166.oldaltól), valamint a teljes negyedik nap (195. oldaltól) és ötödik nap (271. oldaltól) leírása. De folytatni lehetne a főszereplő betegségével kapcsolatos, kórházzal, betegtársakkal való találkozások megörökítésének fejezeteivel. Az egyes fejezetek, melyek a regény tényleges történésének idejét átrendezve viszik el az olvasót a végkifejletig, megismertetik a főszereplő életét, gondolatvilágát, a hozzá tartozó szereplőkkel együtt. A fizikailag közel álló társ, Lídia, aki szerelme, majd haláláig gondozója-ápolója Bódognak, azt a tanult és tanult ismereteiben már-már tudós mai nőt mutatja meg, akiben él a másikról való feltétlen gondoskodás, a szerelem szeretetté és ápoló szeretetté való átalakulása ezt mindenki szeretné (saját maga részére) megkapni hozzátartozóitól. A szerelem kémiája itt átalakult a szeretet, a gondoskodás folyamatává. Arról nem beszél a könyv, de aki otthon ápolta és halálig kísérte hozzátartozóját, az tudja, a tényleges ápolási folyamat mennyi más teendővel (is) jár, pl. legalapvetőbb a tisztasági folyamatok, amik nem csupán a beteg mosdatásában jelennek meg, hanem az egyre súlyosbodó állapotú ember tisztafehérnemű-igényében is (ami otthon korlátozottan áll rendelkezésre). Ezt az otthon ápolást csakis szeretettel lehet végezni. Lídia ezt teszi. A regény szinte szűkszavúan ér véget. Nagy Bandó András az utolsó három nap leírásában már nem mond mást, mint ami ott épp történik, mint aminek ott és akkor történnie kell. A fejezetrészek terjedelme 6, 3, 2 oldal már mindent tud az olvasó, az idő rohanva szalad ki Halász Bódog alól, az utolsó hírt várja, azt a pillanatot, amit maga előtt a még-addig-kell-élni dátumának kijelölt. Ezek a dátumok még akkor is fontosak és bekövetkezők súlyos betegeknél, ha kisebb a tét, mint itt. Bódognak meg kell várnia unokája megszületését. Bódog olyan férfi, akinek saját férfiúi életén túl van átérzett és átélt apai kötelessége, ami az ő saját sorsánál fontosabb, és ő, híven a könyvben szereplő emberekhez, jó ember, szerető apa, mindaddig küzd a betegséggel, a fájdalommal, míg unokáját meglátja. De tovább nem. Beteljesedett, és bekövetkezett, aminek be kellett következnie. Ezzel vége a mindvégig izgalmas és érdekfeszítő történetnek. Miről szól ez a könyv? Minek a könyve a Sosemvolt Toscana? az emberségé, a halálé, az életé az egyetemes szereteté, mely végig átszövi a történetet Vajon véget ért-e ez a történet? A regényben biztosan véget ért (ha Nagy Bandó András nem folytatja valamikor úgy tudom, hogy folytatja, a 2011-es Könyvfesztiválra jelenik meg a Vár rád Toscana című kötet**), az olvasóban nem érhet véget... Aki a Sosemvolt Toscanat olvasta, ahányszor súlyos betegről hall, temetőbe megy, beteg szeretteiről gondoskodik, megjósolható, hogy ismét átéli a könyv saját emlékeire rárezgő részleteit. * Ernő az író bátya, akinek emlékére a Sosemvolt Toscana című könyvet írta. ** ez, és az előbbi információ Nagy Bandó Andrástól származik NAGY BANDÓ ANDRÁS: Sosemvolt Toscana, Orfű, 2006, Szamárfül Kiadó (315 oldal) keménykötés

Nagy Bandó András: MÍG MEG NEM HALTAK Amatőr idősápolók, kezdő ápoltak, és a kulcsnélküli emberek könyve című legújabb kötete. Aki olvasta a Toscanákat, annak ez a könyv mintegy a halállal, az elmúlással kapcsolatos témakör további kibontását adja, egy másik szempontból. Ez a mozaik-regény mivel a MÍG MEG NEM HALTAK-at is mozaikregényként, sőt a belső részeit, részleteit témamozaikként olvashatjuk, melyek jelölésében jelen könyvben a színnel jelezett részek mintegy fokozzák a mozaikok hatását; önálló, témájukban, történetükben mégis egymást követő és egymásnak akár tükröt adó fejezeteiben az események, a szereplők beszéde, ki nem mondott gondolatai mozaikként illeszkednek az emberélet egyéni, de mégis univerzálisan hasonló öregkori véglezajlásának soha meg nem szakadó története. Ami teljességgel e mellett a bemutatási módszer mellett szól, hogy valóban, univerzálisan egyforma az életből való kilépés (mely csupán az egyéni gyors lezajlásban vagy épp az elhúzódásban különbözik). A bevezető az egyik legszebb része a kötetnek, majd a lezárás is különleges (itt az ismétlések, a gondozottá vált személy elvárásai és a hajdan vele szemben támasztott igények ismétlődése; és az új, kezdő gondozóban a hasonló érzések, gondolatok kialakulása, válaszul az idős ember elvárásaira). Nagy Bandó András a bevezető és záró részben nem kertel elvégre Nem babra megy a játék, ahogy a fejezet címe is mutatja , rögtön a tárgyra tér. Önmaga lehetőségeiről ír, a végső állomás lehetőségéről, hiszen nemcsak az írónak, de mindannyiunknak a kor előrehaladtával szembe kell néznünk saját elmúlásunk lehetséges idejével. A halál jelenléte az élet végén, az egyéni idő latolgató körüljárása az egyén jelen-múlt értékeinek és a végső kor hiányainak figyelembevételével. Meg persze a lehetőség, hogy viszonylag tiszta tudattal éljünk, ha élhetünk a magunk elé tervezett, vágyott ideig az író bevezető, felvezető, majd záró gondolataiban önmagáról, saját esetleges lehetőségeiről beszél, ám érezhetjük ezt a magunkénak, akár saját belső monológunknak. A fejezetek során sokféle szituációban egy évszázad történelme jelenik meg; a gondozott öregekben felmerülnek a háborúk, a vallási, nemzetiségi hovatartozás miatti hajdani félelmek, sérelmek, az át nem élt élethelyzetek miatti örök hiányok is. Több fejezetben is megjelenik a jellegzetes ö-ző nyelvjárási beszéd (anyanyelvi formája) az egyikben Deszk község, Nagy Bandó András születési helyének nevét találtam , melyet az író mai napig gyökereiből eredően használ. Az öregség és maga a meghalás, az elkerülhetetlen vég miatti reakciók és ezeknek ábrázolása Nagy Bandó András egyéniségéből, élet-halál szemléletéből és meggyőződéséből ered hasonló, érdekes vélekedéseket mutatnak. Ami nem jellemzője a könyvnek, így a szereplők sem hangsúlyozzák, az a halál tényének merev elutasítása; ahogy szintén nem jelenik meg ezeknek az idős embereknek a gondolkodásában a fiatalok elleni düh vagy negatív érzések csupán azok fiatalsága miatt (saját közelgő elmúlásuk tudatos vagy tudattalan felismerése mellett). És még valami hiányzik ebből a könyvből: annak az illúziónak a fölkeltése, hogy a már-már magatehetetlen öreg a habos-csipkés ágyban nyugodtan fekszik, mely ágy soha nem lesz a napok váladékaitól szennyes A kötet főhősének tekinthető idősápoló, Tilda gyűjtéséből való a Nyolcadik történet, ahol a mesélő szavainak indításával mintegy feloldja az író az előző fejezetek, jegyzetek megismerése során keletkező feszültséget az olvasóban; ám nem ok nélkül old. Erre szükség van az épp ebben a részben, majd a következőkben folytatódó történet továbbolvasásához. Épp a többszörös mozaikszerkezet miatt ez a könyv talán hangoskönyvként is megállná a helyét, egyes fejezetei igencsak megállnák a helyüket rádiójátékként, színpadi jelenetekként (akár tévéjáték-sorozatként). A történetek során végig jelen van a már jellegzetes Nagy Bandó-i élet- és halálszemlélet. Az örök körforgás során az ápolt, ellátásra szoruló személy elmúlta után a már gyakorlott gondozóvá vált főszereplő újabb és újabb idősek segítésében vesz részt (ez a munkája), míg végül az egyéni idő haladtával ő is gondozottá lesz. Nagy Bandó András így ír a kötet utolsó fejezetéről: A zárófejezet, az utolsó naplójegyzet szokványosan indul, és látszólag szokványos a folytatása is. Ebben, és ezt csak néhány oldal elolvasása után vesszük észre, az előző idősápolásokról szóló naplójegyzetek esszenciáját olvashatjuk, mintegy abszurd végjátékként, hogy közben, és végig rádöbbenjünk: csak az ápolók és az ápoltak személye változik, a történetek egymást követve és másolva, hasonló fordulatokkal és történésekkel ismétlődnek meg. Az utolsó, meglepő fordulatot elhallgatom, maradjon titok, és javaslom a majdani Olvasóknak is: semmiképpen ne lapozzanak hátra, várják ki türelemmel, amíg soronként jutnak el a befejezésig Ez a könyv az emberélet olyan állomásáról szól, melyet korunk embere nem szeret emlegetni, sokan épp halálfélelmükben (egész életükön átívelő haldoklásukban) se beszélni, se olvasni nem hajlandók róla. Az elmúlt századokban a civilizáció alakulása során a temetők a templomok mellől az élőktől távolra, a települések szélére szorultak; a haldoklók helye már általánosan nem otthon, a saját ágyukban, hanem kórházban van (éppúgy, mint a születésé), a halottak ellátása sem otthon történik (a két jelentős életállomás univerzálása és valamilyen szintű kiüresítése) maga a gyász és annak külső körülményei is megváltoztak. És főleg megváltoztak azok a körülmények, melyek során a segítésre szoruló öreget a család maga tudja ellátni. Az otthoni segítés, gondozás és annak során az idős embernek és hozzátartozóinak, a gondozónak feljegyzései, vélekedései azonban sokakat érdekelni fognak mert ez is olyasmi, amit talán mindenki sejt, hogyan is megy végbe, de a valós történésről keveset, vagy semmit nem tud E gondolatsor zárásaként egy kiemelés a 14. történetből Mikes naplójából: Így vagyok én is: hallom, olvasom, partecédulákból megtudom, hogy egy-egy rokonom, ismerősöm, barátom hogyan végezte, és a saját halálomat is hozzájuk hasonlónak képzelem el. Nincs halálfélelmem, eleget éltem ahhoz, hogy mosolyogva adjam meg magam. A halálnál, a meghalásnál is nehezebb földolgoznom, hogy nincs tovább, hogy nem lesz tovább, vagyis, hogy lesz tovább nélkülem. Budapest, 2015, február 1.április 14. Fetykó Judit

Kordokumentum Nagy Bandó András új regénye, az Arankakor, mely épp az 56-os eseményeket követő hatvanadik évben jelent meg könyv és hangos-könyv formájában az idén. A szerző régebbi köteteiben is jelen volt a drámai feszültség; ám a mostani műben ez az ábrázolásmód egészen más társadalmi tükröt tart az olvasó elé, mint korábbi történeteiben, ahol pl. a betegség volt a főszereplő legfőbb ellensége. Az író a rendelkezésére álló családi históriát döbbenetes erővel, folyamatosan a drámai csúcs közelében tartva tárja fel, Egy társadalmi rétegnek a háború utáni diktatúra-korszakban történő szétverését ábrázolja. Az Arankakor részben keretes regény, ezt a műfajformát már alkalmazta a szerző előző munkáiban. Itt főleg a kezdő és záró rész fogja keretbe a történést. A közben lezajló események elbeszélői részei azonban nem mentesek a kezdet és a vég feszültségétől. Családi eseményekbe, egy parasztgazdaság felépülésébe láthatunk bele: Nagy Bandó tökéletesen ismeri ez ebben a világban az élők sorsát, erről ebben a művében is részletesen és szemléletesen ír. Villódznak az események, közben a kor társadalmáról egy-egy szereplőn keresztül kapunk jellemrajzot. Mégis a főszereplő személyisége adja meg a történet fő vonalát: eltántoríthatatlanságával hőssé emelkedik, de ezzel párhuzamosan önmaga teljes, családja részbeni vesztét okozza. A bevezető fejezetekben a hatalmat képviselők olyan viselkedést tanúsítanak a tehetetlenné tett ember, a gyászoló családtag, vagy épp a halottak közelében (összekacsintó, összemosolygó, minden emberi részvétet nélkülöző mimika, pantomimika) , mely még talán a Szegénylegények c. filmben sem jelent meg: Jancsó művében a csendőr hallgat, és hallgatásának csendje, a csend következménye a rettenetes. Az Arankakorban (is) a nép fiaiból lett börtönőr, ávós, rendőr viselkedik magasabb rendűnek hitt helyzetében kegyelet és kegyelem nélkül, sokkal aljasabb módon. Számomra felsejlik olvasás közben a népmesei hármas elem, mely szerint a nép fia, a főhős kiállja a próbákat, és győz; ám az Arankakor főszereplője, Sunyák Antal legnagyobb próbája a nincstelenségből csak a maga szorgalma árán vett gazdaság létrehozása, majd a kívülről jövő próba, az a teljesíthetetlen cél, amit a helyi hatalmasságok állítanak eléje. Nincs nagy, katartikus győzelem, az egyén nem találhat semmilyen jelentős segítőre abban a körötte lévő emberi masszában, akik a túlélésükért, és talán évszázadok óta beléjük ivódott félelmük miatt sodródnak az eseményekkel. Az utódok emlékezete és Nagy Bandó új kötete jelentheti áttételesen a feloldást, ha van, lehet egyáltalán feloldás azoknak, akik ebben a fojtogató világban éltek. A kor, melyben a szereplők élnek, alig öthét évre esik a második világháború befejezésétől, a főszereplő halála meg épp nyolc évnyire a magyar zsidók elhurcolásától (melyről e regényben is szó esik). Az épp hatalmon levők azonban mintha semmit nem tanultak volna a háború, a haláltáborok borzalmaiból. Tevékenységük azonos, sőt, erősen hasonlít bármely korábbi és későbbi diktatúráéhoz. Mint a címként választott növény, az aranka melynek számos fajtája gyötri és fojtogatja a növényi kultúrákat , úgy telepszik rá vissza-visszatérően a társadalmak és az egyének életére a politikai erő és erőszak. A külvilág történései ellen az egyén családostul védtelen; hol a katonák, hol a rablók viszik el mindenét, hol meg az épp szabadnak hirdetett rendszer, annak helyi hatalmasságai, végrehajtói (mivel a látszat ellenére ők maguk is rabok, szabadnak látszó rabok, akik a többiek feletti uralmukkal, [talán a főhatalom által el sem várt] kegyetlen rendelkezéseikkel szolgálják meg az épphogy szabadságukat és rabtartóik, azaz a hatalom bizalmát. Lásd ehhez pl. Illyésnek A magánszorgalmú kutyák c. versét.) Ahogy a történet halad, egy-egy villanásnyira kitekint a szerző a nagy politikai játszmák eseményeire. Ilyen pl., amikor Nagy Imréről van szó a 23. fejezetben: December eleje óta Nagy Imre irányítja vette vissza a szót Gábor. Ő a begyűjtő is. A kötelező beszolgáltatás főnöke. Sőt nekem, az olvasónak, aki a múltat olvasom a történetben, és már tudom, mi hova vezetett, mintegy előre jelez a szerző: Sunyák Antal a név hallatán fölkapta a fejét. Nagy Imre nem mai gyerek. Régi MDP-s. Tavalyelőtt még Rákosival is összevitatkozott, de ha valaki, hát ő megtehette, mert az biztos, hogy a kopasznál jobban ért a földműveléshez. A párt ülésén kaptak össze, ha jól emlékszem Igen, aztán hamarosan a PB-n kívül találta magát. Ez a kis részlet arra is utal, hogy az 56-os események Nagy Imréje is kommunista volt, de sok mindent másként akart, mint a fő hatalmat képviselő Rákosi. A háború utáni évek parasztsága, igyekvő parasztja, a regénybeli Sunyák Antal sem akart többet, mint hogy hagyják békében dolgozni a földjén. Néhány éve a PIM egyik rendezvényén Juhász Ferenc beszélt saját életének állomásairól, így a háború végén és utána történtekről. Elbeszélésének egyik részében arra tért ki, milyen volt, amikor gumicsizmával a lábukon szedték föl a tömegsírokból a halottakat, miközben a hozzátartozók a közelben várták, hátha az ő szerettük előkerül. Egy alkalommal pedig villamoson hallottam, amint idős emberek a Kozma utcai zsidó temetőből jövet arról beszélgetnek, vajon a temetőbeli tömegsírokban ott van-e a halottjuk, ahova a nevét írták. A főszereplő családtagja is keresi Sunyák Antal sírját, mielőtt a parcella névtelenjei közt végképp semmibe vész Eszembe jut a kötetről a diktatúra természetrajza miatt Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker c. színdarabja, de a határon túli magyar lakosság kitelepítése, a zsidók kiirtása is, melyhez a magyar csendőrség buzgón segédkezett. Eszembe jut még Boldizsár Iván könyve, a Don, Buda, Párizs, melyben a háború utáni első évekről, a békekötés előtti budapesti életről is beszámol, meg arról, milyen elképesztő az új hatalom képviselőinek viselkedése. Az Arankakor 54. fejezetének olvastán ez mintegy a betetőzése a sorozatos retteneteknek megjelenik előttem Munch Sikolya is. Nagy Bandó kitűnően, hatásosan keretezi a történetet. A fejezetek számozásában érdekes dolgot vettem észre: a 45. fejezet a háború utolsó napjainak történéseivel egy korszak végét jelzi; az 56. utáni üres oldal meg a változás, a tiszta lap, a még ki tudja, hogyan, mivé változó (az olvasó már tudja: harcok és bukások során alakuló, napjainkat ismerve hova, merre vezető) új kezdetét jelöli. Még az utolsó lapok jellemábrázolása is bár csak egy-egy villanás jut az épp felbukkanó szereplőnek ma is meglévő, köztünk még élő, és valószínűleg mindig újratermelődő és jelen levő segítő és ártó alakokat tár az olvasó elé. Az 55. fejezet nagyon rövid. Jelképes elmélkedése az élősködő növényről, a meggyökeresedni nem tudó, önálló léttel nem bíró, diktatórikus rendszerekre utal. Érthető akár intelemként, a jövőre utaló figyelmeztetésként. A befejezés feloldja a feszültséget? Nem oldja fel? az olvasón múlik, aki reméli: ahogy korábban, Nagy Bandó András most is folytatja a történetszálat. Vagy esetleg snitt, vége. Egy korszak vége. Melytől a józan emberi ész, jó sorsunk óvjon meg, hogy valaha is megismétlődhessen. Budapest, 2016-05-26. Fetykó Judit

Madarak verses önvallomásai. Akik az irodalmat és a madarakat is szeretik ez a könyv remek választás. A szerző által rajzolt illusztrációk még érdekesebbé teszik a könyvet. Aranyos és frappáns rímeivel felejthetetlenné teszik az olvasást.

A Sosemvolt Toscana-t épp most fejeztem be, és csak köszönni tudom a szerzőnek, mert olyan csodálatos élményekben és olyan érzésviharokban volt részem, amely egészen lehengerelt, meglepett, felrepített, és nagy-nagy örömet és fájdalmat okozott nekem. Gondolatokat ébresztett bennem, felidézett emlékeket, egyszóval nagyon-nagyon tetszett.

Csodálatos de egyben nagyon megrázó történet. De mindenkinek ajánlanám.

Mint mérnököt, a gépi értelem oldaláról érdekel a téma: tudok-e haikut író programot írni. A könyvről tegnap reggel olvastam egy napilap mellékletében - azt hiszem, hamarosan beszerzem. Az elkezdett munkának eddig nem sok gyümölcse akadt, nem egyszerű a feladat: Program haikut / generál. "Fatal error!" / Nagy Bandó! Segíts! ;)

Mint mérnököt, a gépi értelem oldaláról érdekel a téma: tudok-e haikut író programot írni. A könyvről tegnap reggel olvastam egy napilap mellékletében - azt hiszem, hamarosan beszerzem. Az elkezdett munkának eddig nem sok gyümölcse akadt, nem egyszerű a feladat: Program haikut / generál. "Fatal error!" / Nagy Bandó! Segíts! ;)