Ezermester kutyák

A kezünkben tartott könyv szerzője nem először teszi le névjegyét az olvasók asztalára. Már első művével (Akik a sötétben is látnak) közfeltűnést keltett és megérdemelt sikert aratott, egyesek a különöset, a borzongást, az érzelgős sajnálkozást kedvelők számára témaválasztásával és személyével is. Reményik László ugyanis egy vakvezető kutya, a lassan már legendává váló Kicsi segítségével közlekedik. Pedig a széles körben közkedveltségnek örvendő Laci nem vak, mindössze nem úgy lát, mint mi: a bennünket körülvevő fizikai világból kevesebbet, a mélyrétegekből, a tudat homályából, a féltve óvott érzelmekből, örömökből és pici szomorúságokból jóval többet, mint a hétköznapi halandók. Ő valamivel nehezebben teszi meg napi útját, nekünk a kaotikus világ értelmezése jelent alig kibogozható feladatot. Amúgy pedig Reményik László jóképű, vagány, az élet derűsebb oldalait kedvelő fiatalember, aki ugyanakkor mélységes odafigyeléssel és szeretettel viseltetik azok iránt, akiket tisztel és akiknek tartozik: embertársainak éppúgy, mint a kutyatársadalomnak, s nemcsak legjobb barátjának, Kicsinek, hanem általa valamennyi derék négylábú szőrmóknak. E könyv nem kutyalexikon: úgy kevesebb annál, hogy sokkal több. Azt beszéli el, mennyivel sérülékenyebbek lennénk nélkülük, mennyivel sivárabb volna az életünk, ha nem dörgölné hozzánk orrát az örök jóbarát, aki segít nekünk, jókedvet hoz a házunkba, gyógyít már a létével is; akivel lehet játszani, aki megvigasztal, aki képes sport- és munkatárs is lenni. Bajba jutott felebarátaink számíthatnak rá, és ha úgy hozza a sors, meg is véd minket azoktól, akik a bűn mezsgyéjén járnak. De legfőképpen imád bennünket, s ennél többet aligha lehet adni. Ők nem a kötelesség, hanem a szeretet ezermesterei.