A gének és a DNS

A tudomány legfontosabb kérdései gyakran csacskaságoknak hangzanak. A rájuk adott válaszok sokszor túlságosan is nyilvánvalónak tűnnek. Miért kiskutyákat hoznak a világra a kutyák, és nem kiscicákat? Miért csecsemőként születünk, és miért nem kicsi, de már idősebb felnőttként? És miért hasonlítunk nagyon - de mégsem hajszálpontosan - a szüleinkre? Ezek a kérdések furcsák, de komoly választ igényelnek. Mindegyikük a genetikával, vagyis az öröklődés tudományával kapcsolatos, és olyan jelenségekre utal, amelyeket még nem biztos, hogy pontosan értünk. Nagyon sok mindent azonban már ma is tudunk. A gének és a DNS című könyv olyan témával foglalkozik, amelyet én magam a modern tudomány legizgalmasabb részének tartok. A genetika meglepően új tudományág. Ha azt kérdezzük, hogy miért rozsdásodik a vas, és az arany miért nem, esetleg azt, hogy vajon a Föld kering-e a Nap körül, vagy fordítva - évszázadokra, sőt évezredekre kell visszatekintenünk. A nagy kémiai vagy csillagászati felfedezések ugyanis akkor születtek. A genetikával nem ez a helyzet. Százötven évvel ezelőtt akármilyen okos volt valaki, biztos, hogy helytelen ismeretei voltak az öröklődésről - és ez roppant különös, hiszen az embereket mindig is foglalkoztatta ez a kérdés. Az arisztokraták büszkék voltak a családfájukra, az állattenyésztők évezredek óta válogatva tenyésztették tovább a legjobb tulajdonsággal rendelkező állatokat, és biztosak lehetünk abban, hogy az emberek még annál is régebb óta mondogatják: „hát nem tiszta apja ez a gyerek?" Volt idő, amikor azt hitték, hogy a gyerekek azért hasonlítanak a szüleikre, mert ugyanúgy élnek, mint ők. Végül is, az orvosok gyerekei gyakran maguk is orvosok lettek, akkor hát miért ne lehetne ugyanígy kijelenteni, hogy a vörös hajú embereknek a gyerekei is vörös hajúak? A magyarázat azonban sántított, hiszen vörös hajú anya és fekete hajú apa gyereke lehet vörös vagy fekete hajú is, és néha két fekete hajú szülőnek is lehet vörös hajú gyereke. Gregor Mendel osztrák szerzetes 1861-ben fontos igazságra jött rá: nem a haj színanyagát örököljük a szülőktől, hanem az utasítások - a gének - összességét, mégpedig olyan kódolt üzenet révén, amelyet a fejlődő test olvasni képes. Évtizedeken át senki sem tudta, hogy milyen természetű ez a kód. Aztán jött a DNS. Alig több mint 50 éve, 1953 januárjában még nem tudták, hogyan nézhet ki az élet molekulája. Az év februárjában Francis Crick és James Watson megalkották a DNS szerkezeti modelljét, és ezzel megszületett a kettős hélix. A DNS bámulatos anyag. Fogantatásunk pillanatában egyméternyi apai DNS találkozik egyméternyi anyai DNS-sel, és ennek nyomán létrejön egy új egyén, amely egyszeri és megismételhetetlen. Alig néhány év múlva testünk összes DNS-e már több ezerszer elérne a Holdig és vissza. Mára már sikerült elolvasnunk az összes utasítást, amelyek azzá tesznek minket, akik vagyunk. Ebből a könyvből megtudhatjuk, miként érték el ezt a teljesítményt a tudósok, hogyan másolódik a DNS, hogyan építi fel ez a molekula a testünket, hogy állapítható meg a génekből, honnan jöttünk, és miképp képes megváltoztatni a génmérnökség azt, ahová tartunk. Biológusként számomra az a legszebb a genetikában, hogy oly sok, látszólag különböző kérdésre ad választ. Sok más embertől eltérően, engem a csigák genetikája érdekel, de a csigák vizsgálata során felmerült ötleteket felhasználtam az ecetmuslicák, sőt az emberek tanulmányozására is. Vannak kollégáim, akik növényekkel, férgekkel vagy jégbe fagyott szibériai mamutokkal dolgoznak, de valamennyien ugyanazokat a szabályokat követik. Merüljünk el most együtt ebben a könyvben, hogy megismerjük, melyek ezek a szabályok - aztán próbáljuk elképzelni, hová juthat el a genetika 50 év múlva! Steve Jones genetikus, Londoni Egyetem