Gyanútlanul kezdtem olvasni Robin Maxwell Signora di Vinci című könyvét, melynek borítóján Raffaello egyik festménye látható (hogy milyen összefüggés lenne a festmény és a könyv története között, nem világos). Szeretem a történelmi regényeket, az olaszországi reneszánsz időkről szóló könyveket különösen is. Nem rég fejeztem be Passuth László: Arany ködben fáznak az istenek című könyvét - a két regény cselekménye között mindössze néhány évtized a különbség -, azt ugyan sejtettem, hogy Robin Maxwell regénye azt a szintet aligha fogja megütni, de végül a várakozásomat messze alul múlta. Az nyilvánvaló, hogy egy történelmi regény magától értetődően tartalmaz olyan részleteket, leírásokat, cselekményeket, párbeszédeket amelyekre történeti bizonyíték nincs, ezek az írói képzelet szüleményei. Nincs ezzel semmi baj addig, amíg az író az ismert történelmi tényekből kiindulva vezeti azokat le, a hihetőség határán belül maradva. A nyilvánvalóan szubjektív gondolatokon túl az objektivitást sem lenne szabad hanyagolni a történelmi tényekkel kapcsolatban. Nos, ez nem sikerült, talán nem is volt cél. Mint utóbb utánanéztem, Robin Maxwell könyveit angol nyelvterületen a historical fiction, azaz történelmi fikció kategóriába sorolják, ez már találóbb megnevezés erre a könyvre; írói képzelgés valós történelmi események, személyek közé helyezve. Jobb lett volna így hirdetni a könyvet, ebben az esetben ugyanis bele sem kezdtem volna. Engem zavart, hogy az író arra a teljesen életszerűtlen vezérfonal köré szövi a hősnő, Signora di Vinci, azaz Leonardo da Vinci édesanyjának életét, hogy évtizedekig élt és dolgozott férfi álruhában firenzei patikusként, miközben majd minden fontos történelmi személlyel találkozott: magas rangú nemesi családokkal, egyházi vezetőkkel, művészekkel és persze szerelembe esett - ki mással, mint Lorenzo di Medicivel. A könyvből kiderül, hogy a főhős Caterina, az apja, Ernesto, a fia Leonardo, Lorenzo di Medici és teljes baráti köre, Botticelli, Donatello, Mirandola, és sokan mások, gyakorlatilag a kor minden kiemelkedő, fontos személye mennyire eretnek, és olyan összejöveteleken vesznek részt, ahol az egyházat elutasító eszmék a legfontosabbak. Annak taglalása, hogy ők jaj de mennyire eretnekek és mennyire vigyázniuk kell, nehogy mindez kiderüljön, 10-15 alkalommal is előjön a könyvben. Ennek erőltetése már mosolyogni valóan szánalmas, mintha valami Brown vagy Monaldi-Sorti féle szenzáció hajhász történeten akarna túltenni. Történelmi regényhez nem, inkább ponyva irományhoz illik az újból és újból felbukkanó erotikus részek is. Botticelli a könyv szerint homokos, ugyanúgy mint Leonardo fia (?), aki 15 évesen hasonló korú barátjával szívesen fajtalankodott valamelyik milánói templomban. Az egész könyvet mélyen áthatja a katolikus egyház elleni gyűlölet, az első oldalakon is érződik ez, majd valahányszor bármi fajta egyházzal, vallásossággal összefüggő gondolat előkerül, nem mulasztja el, hogy valamelyik szereplő nem mondja el végtelen utálatát és megvetését. Az író számára érdektelenek az ellentmondások. Számára nem probléma az állítólagos eretnek művészek gyönyörű vallási témájú alkotásai, én valahogy nem érzem rajtuk a művész utálatát a téma iránt. Savonarola a létező legundorítóbb és visszataszítóbb emberként van ábrázolva Bár a vallási fanatizmus valóban visszataszító, ismert, hogy a kor több kiemelkedő tudósa, művésze - ellentétben a könyv állításával -, Pico della Mirandola, Botticelli, elismerően nyilatkozott róla, Lorenzo di Medici a halálos ágyához hívatta, hogy gyónjon. A gyűlölködés kiteljesedik az utolsó kb 100 oldalon, ahol - miközben felbukkannak a keleti tanok és azok dícsérete -, kiderül, hogy Jézus Indiában megnősült és ott is halt meg, valamint a Torinói Lepel néven ismert Jézus halotti leplét Leonardo hamisította egy valóságos hullát használt fel hozzá, a leplen látható Jézus archoz saját arcát adta kölcsön. Ez utóbbi állítás hiteltelenségét sem sikerült úgy látszik elégszer cáfolni, vagy csak az iró nem olvasta őket? A keleti tanokkal való foglalkozás, olyan erőteljes, hogy azt sejtem, hogy az író világnézeti beállítottságáról van szó. A könyv erkölcsi sugallata is sokatmondó. Rodrigo Borgia, aki VI. Sándorként lépett az egyház élére és személyében a pápaság erkölcsi mélypontját szokták azonosítani, a könyvben pozitív figura, hogy a kábítószer használat rendben lévő dolog (a könyvben a Caterina, Leonardo, Lorenzo di Medici hasist használnak), valamint magától értetődő a főhős viszonya a nős Lorenzoval. Összefoglalva, aligha hihető, hogy könyv szereplői a szó eredeti értelmében eretnekek lettek, még kevésbé, hogy a keleti vallások iránt komolyabban érdeklődtek volna. A Signora di Vinci semmiképpen sem történelmi regény, mindössze fikció, abból is a rosszabb, mert valós történelmi személyekről fest hamis képet. A könyvet a polcra már nem tettem vissza.
Könyvek
KategóriákE-könyvek
KategóriákAntikvár
KategóriákAkciók
- ElőrendelhetőKategóriák
Sikerlista
KategóriákÚjdonságok
Kategóriák- Belépés/regisztráció
Törzsvásárlói pontegyenleg:
Törzsvásárló kártyám
Kedvezmény mértéke:
Törzsvásárló kártyám
Legyen ön is Libri
Törzsvásárlói kártya igénylés vagy meglévő kártya fiókhoz rögzítése
Törzsvásárló!
- Kilépés
2011. 04. 21.
Az alaptörténet nem rossz, azonban a történelmi szál sok helyen sántít.