A szuzai menyegző

Tízezer vőlegény, tízezer menyasszony! Élükön Nagy Sándor, Dareiosz lányával. A Dávid-leánykák levetették parittyájukat, hogy Mitharosz-vonásokkal keverten Niké-arcú gyermekeket szüljenek az új birodalomnak, amelyet létrehozója nem hazának, hanem kohónak szánt; olvasztókemencének az egység érdekében. Katonának ugyanis nem a fülükbe súgta, hanem megparancsolta, hogy perzsa nőket vegyenek el feleségül. A parancs hallatára magamban Szuzát gyászba borítottam. Hiszen azokat a hölgyeket nem megkérték, hanem a szónak csöppet sem pajzán értelmében összefogdosták. A puszta tény a király hiteles parancsa aprólékos igazolás nélkül is elbírja az utókor feltételezését: az erőszak valamennyi változatát. Így írt az emlékezetes és félelmetes szuzai menyegzőről Sütő András, amikor tíz esztendeje Perszepoliszban járva a táj és a nép fölidézte benne Nagy Sándor kudarcot vallott egykori kísérletét. A kitűnő erdélyi író először egy nagyszerű esszében a Perzsák-ban gondolkodott el a beolvasztás tragikumáról, most pedig színműben írta meg: A szuzai menyegző feszült, fordulatos drámája, egy görög férfi meg egy perzsa lány költői szerelmének története annak példázata, hogy a cezaromániás vezérek kényszere sem bír a népek és a jogait védelmező egyéniség szabadságvágyával.