Az oláhok Erdélybe törése és kiveretésük 1916-1917

Úzvölgye tragikus története.
Az ismeretlenség homályából lát napvilágot az 1917-ben írt beszámoló az úzvölgyi pokolról, amikor a semlegességet hirdető Románia hitszegő módon Erdélyre támad 1916 augusztusában. A történet több mint aktuális ma, amikor Úzvölgyében pattanásig feszült a húr a világháborús temető kapcsán. Szádeczky-Kardoss történész, aki a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Magyar Történelem katedrájának vezetője volt 1891-től Trianonig, amikor menekülnie kellett Erdélyből, tűpontos krónikáját adja a véres háborúnak, melynek napi eseménytörténete jószerivel ismeretlen a magyar olvasók előtt.

A Román Királyi Hadsereg csapatai a székelyföldi szorosokon keresztül benyomultak az akkori Magyarország területére, és a Csíki-medencét elfoglaló román 7. gyaloghadosztály Udvarhely vármegye nyugati területéig hatolt előre. 1916. október elején indult meg az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének ellentámadása Székelyföldön, a Német Birodalom hadserege pedig Dél-Erdélyt foglalta vissza. Az osztrák-magyar 1. hadsereg 1916 októberében gyakorlatilag 10 nap alatt visszaszorította a román csapatokat a történelmi határra vagy azon is túlra. Mindegyik hegyszorost visszafoglalta nagyjából október 15-re egy-egy osztrák-magyar seregtest. Az egész Kárpátok vonalán, 500 kilométeren zajlottak a harcok a szembenálló orosz cári és a román királyi hadseregekkel. Október közepén az Úz-völgyében, a magyar királyi 39. honvéd gyaloghadosztály is átlépi az akkori határt, Úzvölgy-telep is az osztrák-magyar csapatok kezére kerül, majd ezt követi a bevonulás Bukarestbe. Szádeczky maga is ott volt a pokolban, az ő szavaival: Én ott voltam, mint megfigyelő szemtanú, a nagyszebeni háromnapos harcban, majd a brassai döntő csatában, a székelyföldi üldözés forgatagában, meglátogattam a magyar hadosztályokat és ezredeket a határszéli harcok színhelyén, naplót vezettem, hivatalos és magánfeljegyzéseket összegyűjtöttem s a hadjárat folyamán több mint húsz cikket közöltem a részletekről. Majd 1917 nyarát a sajtó-hadiszállás parancsnokságának megbízásából a megszállott Bukarestben töltöttem, a háború okainak és előzményeinek tanulmányozásával. Ezekről is írtam vagy tíz közleményt a hírlapokban. Ezeknek a tapasztalatoknak és tanulmányoknak a magvát, javát, eredményét foglaltam össze lehetőleg röviden, tömören, hogy megmaradjon emlékezete e korszakalkotó nagy időknek és hirdetője, megörökítője legyen a magyar katonai dicsőségnek. Mert az erdélyi hadjáratban a győzelmek oroszlánrésze a magyar ezredeket illeti. A magyar harci erények ott tündököltek talán a legfényesebben a világháború alatt; ott, ahol leginkább érezték, hogy a hazáért harcolnak. Ezt kívántam könyvemben megörökíteni.

A száz évvel ezelőtt lejegyzett krónika megdöbbentő eseménytörténet, egyben sokkoló olvasmány, hiszen a hadszíntéri tudósításon túl részletesen taglalja a megszálló román erők kegyetlenkedéseit is, a székelyföldi gyilkosságok és pogromok történetét, falvankénti felsorolásban, illetve a rablás, rombolás és rekvirálás lajstromát. Ahogy a szerző fogalmaz: A hamisított történeti jogcímen részeg illúziókkal feltüzelt népet nem volt nehéz belevinni a háborúba. Ránk támadtak, de csúfosan megverettek. Nekik ez zsákmányra éhes hódító próbálkozás volt, ránk nézve élethalál küzdelem. Mégis, a győzelmet nem igyekeztünk kiaknázni, sem gyakorlatilag, sem szellemileg. A bukaresti békét nem magyar diplomaták kötötték meg; mindent visszaengedtek. A levert ellenség csak meglapult, de leste az alkalmat, hogy a zavarosban tovább halászhasson. Ez az alkalom a háború végén Trianon után magától kínálkozott.