Rekatolizáció és barokk áhítat

Az utóbbi évtizedben Magyarországon is örvendetesen megszaporodtak az egyház- és lelkiségtörténettel kapcsolatos kutatások. Ehhez a témakörhöz kapcsolódva állítottam össze ezt a kötetet könyvtárosi és egyetemi oktatói munkám során e témakörben keletkezett tanulmányaimból. A tanulmányok egy része a magyar nyelvű liturgikus és liturgián kívüli áhítati szövegek folyamatát igyekszik megragadni. A folyamat gyökerei vallási gyakorlatokban rögzültek mélyre, a népi emlékezet máig őrzi azokat, az egyházi év menetét követve újra és újra elhangzanak egyén és közösség ajkán. A magyar irodalomtörténet-írás ezt az egymásba fonódó vallásos irodalmi vonulatot a 18. századtól figyelmen kívül hagyta, mert tartalma, hagyományőrző volta miatt nem illett a leíró irodalomtörténetek fejlődéstörténeti koncepciójába. Izgalmas feladat a kitagadott, mégis máig szakadatlanul funkcionáló irodalmi áradat forrásvidékeit bejárni, létezési formáira és elterjedtségére rálelni, összefüggéseit felismerni, annak helyét kijelölni a leíró irodalomtörténetben. A folyamatosságot kitapinthatjuk jeles középkori szerzők (például Szent Bernát) magyarországi utóéletében, barokk kori irodalmi jelenlétében. Liturgikus szövegeinkben, például a közgyónásban, az állandóságot természetesnek tekinthetjük. Szűz Mária szenvedő és halott Fia fölötti siralma századokon átívelve jelenik meg különféle leágazásokban. Eddig keveset tudtunk a Jézus Szíve kultusz magyarországi elterjedésének történetéről. Lelki és irodalmi táplálékul hallgatták elődeink a prédikációkat, kísérték énekkel és imával a liturgiát. Különösen a néphez közel álló ferences szerzetesek gyakorlatában és környezetében alakult ki, sajátos, lírával telített áhítati irodalom. A kötet második felében a reformáció utáni vallási villongásokról, katolikus megújulásról, a korszakban keletkezett, nagyrészt eddig a kutatók által figyelmen kívül hagyott forrásokról van szó. 1578-ból való az a napló, amelyet a jezsuiták bécsi iskolájának ismeretlen tanulója vezetett szabadidős tevékenységéről. Műfajilag is izgalmas az Esterházy Miklós nádor asztalánál zajlott hitvita evangélikus szemszögű megörökítése (1626), és a szintén az 1620-as években Nagyfalvi Gergely által készített napló. Az 1640-es évek protestáns gimnáziumaiban (például Rózsahegyen az evangélikusoknál) rendszeres hitvitázást is tanítottak. Az újabban előkerült kéziratok segítenek annak megértésében, miért juthattak el peregrináló protestáns diákjaink gyakran nagyon rövid idő alatt német egyetemeken téziseik megvédéséhez. A kőszegi jezsuiták História domusából az a folyamat rajzolódik ki, ahogy a jezsuiták egy protestáns kisvárost néhány évtized alatt teljesen a maguk képére alakítottak.