Végső küldetés - A HÁBORÚ KUTYÁI 5.

Jó könyv: a szereplők egy részének vagy a keze, vagy a lába hiányzik, de attól még Georg von Lukács szavaival élve totális intenzitást tükröznek.(Kerekes Tamás) Az Első SS Stuka Ezred nem volt irigylésre méltó helyzetben, amikor 1944 telén Lengyelországban bekerítette őket a Vörös Hadsereg, hiszen a teljes megsemmisülés elkerülésére csupán egyetlen esélyük maradt: ha Szlovákia felé átkelnek a hegyen. Ráadásul mindenkinek, még a magyaroknak is szükségük volt rájuk, hogy a hágókon keresztül való átkelést biztosítsák. Persze rögtön felötlik az emberben, hogy egy repülős alakulat hogy a fenébe ne tudna elmenekülni egy bekerítésből, ha van elég üzemanyaga és persze lőszere a gépeihez. Ráadásul az Első SS Stuka Ezred a Harmincadik Hadtesttől különálló alakulat, egyedül Göring és Himmler rendelkezhet felettük. (A történelmi hűség kedvéért azt szögezzük le, hogy a Waffen SS-nek soha nem volt repülőgépes csapatteste; a náci Németországban minden repülőgép a Luftwafféhoz és Göringhez tartozott.) Azonban tudjuk, hogy Rommel kierőszakolta a Stukák feletti parancsolás jogát. Azonban a hadtest parancsnoka, von Prittwitz tábornok megkérte a csapat vezetőjét, De la Maziére ezredest, hogy biztosítson légi fedezetet számára, mivel saját tüzérsége részben felmorzsolódott, részben hátra kellett hagynia a felszerelését menekülés közben. Az ezredes pedig úgy döntött, hogy a levegőből segíti az átkelést a Magas Tátrán. Azért nincsen könnyű helyzetben. A háború elején még félelmetes fegyvernek minősülő Stukáik Junkers Ju 87 mára már elavult szerkezeteknek minősülnek. Sem sebességben, sem páncélzatban nem vehetik fel a versenyt a szovjet vadászgépekkel, jelen esetben a félelmetes Jak-okkal. Az Első SS Stuka Ezred mégis hősiesen harcba vonul, hogy megmérkőzzön velük, ám parancsnokukat, De la Maziére ezredest mindjárt az első bevetésen lelövik a szovjet vadászgépek. Szerencséjére ki tud ugrani a gépből és földet is ér. Szerencsétlenségére a Az Orosz Vér Nővérei partizáncsapat fogságába esik Akik a háború átlagemberei:herélnek, jól bánnak a bikacsökkel és a kancsukával, szivaroznak és robbantgatnak bordélyokat. Papírforma. Kicsit a görög mitológia amazonjaira emlékeztetnek, de nekik nem volt bajszuk és halinacsizmájuk és talán még mosakodtak is. Hogy teljesen őszinte legyek, az egyik szemem sír, a másik pedig nevet. A történettel magával semmi bajom, sőt, azt lehet mondani, hogy nekem nagyon is tetszett mind az ötlet, mind a kivitelezés. Hogy mennyire eredeti, azt most ne boncolgassuk. Gördülékeny a sztori, olvasmányosan van megfogalmazva, egyszóval képes magával ragadni az arra fogékony olvasót. Amivel bajom van, azok a karakterek. Leo Kessler előszeretettel használ jól bevált kliséket háborús regényeiben, így van ez a szereplők esetében is. Igen. Tolsztoj, Sartre, Flaubert, Gogol, Updike, Bradbury, James Joyce, Stendhal, Balzac, Fielding, Cervantes és Kundera is így járt el. Van a főszereplő, aki mindegy, hogy az SS-ben vagy a Wermacht-ban szolgál pozitív tulajdonságokkal is fel van ruházva, néha-néha még ilyen-olyan mértékű emberség is jellemzi. És vannak a segítői. Itt általában a kicsi és nagy ember páros vagy a nagy ember bukkan fel. Igen, ezt pl. Az Íliász és az Odüsszeia olvastán magam is felfedeztem, pedig milyen csinosan összeütött kis dolgozatok. A Végső küldetés esetében a nagy emberről beszélhetünk (Hannemann törzsőrmester), akinek az lenne a feladata, hogy oldja a feszültséget. Ezek a karakterek nem túl sok ésszel megáldott, kétajtós szekrények, alpári a humoruk és a viselkedésük. Optimálisak arra, hogy ha túltengene a háború borzalmainak ábrázolása, akkor kicsit fellélegezhessen az olvasó, ha ők színre lépnek. Csakúgy mint Norman Mailer, Joseph Heller, Helmuth Kirst, Herman Wouk, háborús regényeiben. Most azonban Hannemann törzsőrmester nem tudja beteljesíteni a neki szánt írói feladatot: valahogy erőtlen, gyenge a neki szánt humoros oldal kivitelezése. Svejk esetében is erről van szó.Persze a parancsnokáért tűzbe megy, de hát ez nem fogja megkönnyíteni az olvasó helyzetét, ha folyamatosan hullanak az emberek, márpedig ezt Leo Kessler igen érzékletesen tudja tálalni. Ugyanakkor nem tehet róla. Szóval így összességében nem vagyok teljesen elégedett a Végső küldetéssel, de mivel ennek a könyvnek nem az a célja, hogy Hannemann törzsőrmesteren nevessen az olvasó, mégis azt kell mondjam, hogy a szerző jó könyvei közé tartozik. Ezen meg módfelett csodálkozom. Olyan ez nekem, mint amikor valaki hangosan szidja a Hiltonban a langusztát, homárt, articsókát avokadót, beluga-kaviárt, és közben annyit zabál, hogy titokban hány a vécében.