"Kezdjük mindjárt a legelején: Sylva-Nikus János a nevem. Egy hegyek-dombok közt megbúvó kis faluban születtem és nőttem fel. Szülőhazámról bizonyára sosem hallottatok. Nevezzük Erdőországnak, azaz a Kárpátok erdős országának. Ha mégis hallottatok erről az országról, az nagy valószínűséggel egy bizonyos irodalmi alakkal, név szerint Drakula gróffal kapcsolatban történt, aki persze soha nem létezett a valóságban. El kell fogadnunk a tényt, hogy a képzelet szülöttei gyakran valóságosabbnak tűnnek a hús-vér embereknél, amikor az ember a világ távoli vidékeiről olvas.
Szülőföldem már sok éve kommunista iga alatt nyög. Az orosz elnyomók helyét átvették a helyi kommunisták. Egyfajta
politikai mostohagyerek, melyet ide-oda taszigálnak, egyik nap ennek a királynak ajándékozzák, másnap meg amannak. De ne féljetek, ez a könyv nem a politikáról szól. Emberekről fogok mesélni nektek.
Azokról az emberekről, akik nem is olyan régen az én hegyeim közt éltek, és egyszerű emberek voltak, se többek, se kevesebbek. Jószívűek, önfejűek, egy kicsit babonásak, s bizonyára régimódiak is. Egyszerű emberek, akik kemény munkával igyekeztek boldogulni, de mindig kaphatóak voltak a tréfálkozásra, hogy az életet elviselhetőbbé tegyék. Nem voltak köztük szentek, sem hősök, akikről az írók általában mesélni szoktak.
Hogy én miért mesélek róluk? Mondhatnám azt, hogy be akarok bizonyítani valamit nektek. Talán azt, hogy minden ember egyforma, függetlenül attól, hogy hol született: West Virginia dombjai közt-e vagy a Kárpátok Erdőországában. Mondhatnám ezt is, mert igaz lenne. De nem mondom. Őszinte leszek hozzátok. E könyvvel emlékművet igyekszem faragni. Olyasmit, mint egy régimódi sírkő. Olyasmit, ami emlékezetüknek bár egy kicsiny darabját megmenti az idő tengeréből s a felejtés messze földjéről.
Az idők oly gyorsan változnak, s miután én már nem leszek, senki nem marad, aki emlékezzen rájuk. Az általuk elkövetett buta kis semmiségekre, gondolkodásmódjukra, viselkedésükre, arra, hogy miként élték a maguk életét. Mintha egy mély, zöld tenger fenekén éltek volna, mialatt magasan a fejük felett viharok dühöngenek. Viharok, melyeket történelemnek hívunk. Nagy kár lenne, ha mindazok, akiket odahaza ismertem volt, csak úgy, nyom nélkül eltűnnének a világból. Ha az eljövendő nemzedékek számára csak az maradna fenn, amit háborúkról meg doktrínákról írnak nagy, súlyos fekete könyvek. Sőt, azt hiszem, egy napon valakit majd örömmel tölt el a felismerés, hogy mialatt mindaz a sok szörnyűség történt ezen a világon, azért emberek is voltak a viharfelhők alatt, akik emberként éltek, emberként gondolkodtak, emberként viselkedtek.
A rendelkezésemre álló eszközök bizony gyatrák. Mert a ti nyelvetek nem az én nyelvem, és nyelvem nem érzi úgy szavaitok ízét-zamatát, mint ahogy azt szeretném. De ha kezdetlegesen is, mégis kifaragom azt az emlékművet. Az egyedüli emlékművet, amit ezeknek az embereknek állítani fognak ebben a felfordult, veszett, őrült világban. Hogy megmutassam: életük nem olyan volt, mint ahogyan a történelemkönyvek és az enciklopédiák bemutatták - csupa szomorúsággal, szenvedéssel és elnyomatással terhelt hosszú, hősies küzdelem. Nyilván megvolt nekik is a maguk baja. Kinek nincs? És mégis, teljes életet éltek odalenn a mélyben, a történelem vihara alatt - életüket sok
minden kitöltötte: szerelem, bűn, néhány könny is, de főleg nevetés és tréfa. Mert tréfakedvelő emberek voltak, felszabadultak, de ha szűkké vált a jót a rossztól elválasztó ösvény, biztos lábbal jártak rajta.
A történeteknek, melyeket hallani fogtok, majd mindenike a két nagy háború közt esett meg. Furcsa idők voltak, mintha egy hurrikán középpontjában lettünk volna. A béke fülledt, lomha csendje uralkodott. De az ember érezhette, valahol a közelben titkos, gigászi erők dagadoznak a csend mögött; készülődnek, hogy szerteszaggassák a világot. Ám azok az emberek, akikkel találkozni fogtok e könyvben, meg sem érezték ezt. A völgyek, melyekben éltek, túl szűkek voltak, a hegyek túl magasak. Külön, rejtett világban éltek ott, makacsul távoli és gyönyörű világban. Szerettem őket.
Ma ezek az emberek nincsenek már, de szellemük még mindig ott van valahol a csillagok alatt, a kísértetjárta ösvényeken, ködös hegygerinceken. Ne féljetek tőlük! A vidám bűnösök kísértetei jókedvűek, bármelyik kapun is léptek volt át egyik világból a másikba.
És most, ha végighallgattok, elmondanék néhány különös mesét különös emberekről, akik velem, körülöttem éltek azon sötét, vad, gyönyörű hegyek közt, egyszer régen, nagyon régen..."
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
