Benjamin Kuras

A könyvet elolvasva nagyon fontos megállapítanunk, hogy Benjamin Kuras nem magyar író, bár akár az is lehetne. A szerző cseh. A könyv olvasása során úgy érezhetjük, hogy a szerző olyan problémákat és gondolatokat vet fel, melyek bennünket, magyarokat, éppúgy foglalkoztatnak, érintenek, mint a cseheket, a lengyeleket, a románokat, vagy bármely más nemzet tagjait széles e régióban. A nemzeteink és országaink közti mindennemű ellentét ellenére számos közös tulajdonságunk van - talán ezért is érezzük úgy, hogy Benjamin Kuras nem tipikusan cseh problémákról ír - olyan dolgokat pedzeget, melyek egyúttal magyarok is. Igaz, kétségtelenül sokat - a kötetben talán a legtöbbet - hazájáról, Csehországról (és annak jogelődjeiről, Csehszlovákiáról és az Osztrák-Magyar Monarchiáról) ír, a kötetben gyakran idézett Ruritánia pedig (mely egy ideotipikus állam valahol Közép-Európában), bár nagy valószínűséggel Csehország alteregója, elvben bármely más állam is lehetne régiónkban. A szerző cseh, s mint ilyen, ő is annak a nagy országhalmaz egyik nemzetének a tagja, melyet Köztes-Európaként (vagy Közép-Európaként, esetleg Kelet-Közép-Európaként, isten ne adja, Közép-Kelet-Európaként vagy Scmitt Pál-i (vagy Schmit Páll-i?) fordulattal "Közel-Kelet-Európaként") szokás emlegetni. Maga a szerző is elgondolkodik rajta, vajon Közép-Európa csupán az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén kialakult utódállamokat jelenti-e, de talán nem tévedünk túl nagyot, ha bizonyos szempontból Közép-Európának nevezzük mindazt, ami Rovanijemi és a Pelloponészosz, a Szudéták és Kijev között van. Kelet és Nyugat közötti híd ez a régió, bár ahogy Banjamin Kuras is okkal idézi Masarykot: "A hídon járni szoktak". No igen: itt aztán boldog-boldogtalan megfordult... Számos okunk lehet, hogy ezen hatalmas vidék számos népének és országának élet- és sorsközösségét véljük felfedezni. Olyan hatalmas, s a történelem folyamán nem mindig túl barátságos szomszédokkal, mint a németek, az oroszok vagy éppen a törökök, régiónk népei nem kifejezetten leányregénybe illő történelmet tudhatnak magukénak. Ha csupán a még viszonylag népes baráti lengyel nemzetre gondolunk is, vajon hány másik mondhatja el magáról Európában, hogy történelme során többször is teljesen letörölték a térképről? Szenvedésből, balsorsból, szerencsétlenségről, történelmi katasztrófákból bőven kijutott itt mindenkinek, jelen helyzetünkért bőven van miért hibáztatni a németeket, az oroszokat, a törököket, a tatárokat, a zsidókat, a ki- és bevándorlókat, a helyben maradókat, a szomszédokat és még saját magunkat is, a fasisztákat, a kommunistákat s úgy általában a múltat, a jelent és a jövőt. Talán nem is jár messze az igazságtól Benjamin Kuras akkor, amikor felfedezi, hogy régiónk népei közt ennek a tragikus életérzésnek köszönhetően rendkívül elterjedt magatartási forma az, hogy "senki se tud az ágyból kimászni úgy, hogy valakit valamiért ne okolna". Ilyen helyzetben, ilyen terhelt múlttal - s a múlt meghatározza jövőnket is - mi jót remélhet a régió százmilliónyi lakója? Szükség van valamire, amivel fejünket a bennünket ellepő fekália fölött tarthatjuk: gyűlölhetjük szomszédainkat, magunkat, akárkit, ha ez éppen segít, de talán van más módszer is. Például a (keserédes) humor. Ha a könyv lapjait olvasva számos alkalommal elmosolyodunk, már megérte. Ha csupán azokat a részeket vesszük, amikor a cseh szerző rólunk, magyarokról ír, megmosolyogtató az a viccözön, anekdotagyűjtemény, elbeszélések és történetek halmaza, melyek rólunk szólnak. Számos történet nem csupán tankönyvbe illő példája a kulturális sztereotípiáknak, hanem valóban tankönyvi példák. Elég, ha nemzetközileg és a magyar kabarékból is ismert, a két magyar rendőrtől négy nyelven is kétségbeesetten útbaigazítást kérő, de azok hiányos nyelvtudása miatt kudarcot valló külföldi esetére gondolunk, mely érdekes adalék a sajátosan magyar interkulturális problémamegoldásra. A külföld is igazolja a régi magyar nemesi közmondást: Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita. A jó magyar csak magyarul tud és nem lát túl a Kárpátok bércein. Hasonlóképpen elbűvölő a szállóige a magyarról, aki a forgóajtón, ha utánad is megy be, előtted jön ki rajta... Ha belátjuk, hogy a magyar a cseh fül számára épp oly vicces lehet, mint a cseh a magyarnak, hogy a román "Drum bun!" és a magyar "Jó utat!" ugyanazt a jókívánságot fogalmazzák meg még akkor is, ha más nyelvet és kódrendszert használunk hozzá, ha kicsit megkísérlünk mások szemén át tekinteni a világra, közelebb jutunk a sikerhez, új perspektívák tárulnak ki előttünk. Ha pedig a cseh szerző (vagy bármely más szomszéd nemzet tagjainak) szemén keresztül látva magunkat, más nézőpontból vagyunk képesek önmagunkat megfigyelni, s ha a rólunk másokban élő képet (mely gyakorta mulatságos) magunk is képesek vagyunk humorosnak tartani, ha képesek vagyunk nevetni magunkon, ha van önkritikánk, akkor van esély arra, hogy jövőnket ne múltuk árnyékában éljük, ne másokat okolva, hibáztatva és gyűlölve, ne a múlton keseregve és sebeinket nyaldosva, hanem sokkal inkább egy pozitív életszemlélettel, szomszédainkkal és a külvilággal együttműködve építsük és élvezzük jelenünket és jövőnket - s természetesen mindez nem csupán ránk, magyarokra, hanem régiónk minden népére igaz: szlovákokra, románokra, csehekre, lengyelekre, szerbekre, bolgárokra, horvátokra, akárkire. Benjamin Kuras határozottan foglal állást egy közép-európai együttműködés, egy pozitív jövőkép mellett - ennek azonban elengedhetetlen feltétele önmagunk megismerésén túl szomszédaink megismerése és elfogadása. Ennek a szellemnek megfelelően Benjamin Kuras pozitív üzenetét követve javasoljuk a régió mindenkori oktatási politikusainak és minden nyílt gondolkodású lakójának: indítsunk egy olyan játékot, melynek címe a Ki tud többet régiónk népeiről és országairól? vagy csak egyszerűen Ki tud többet a szomszédairól? lehetne. Hajrá, Közép-Európa, hajrá, közép-európaiak!