China Miéville

Elkezdtem olvasni a könyvet és az első 50 oldal után az volt az első gondolatom Miéville-ről, hogy nem származhat a Föld nevű bolygóról. Valószínűleg egy emberbőrben rejtőzködő idegen, aki már korábban bejárta a fél galaxist és most könyvet írt a legérdekesebb emlékeiből. Olyan természetes módon mesél gépembriókról, legelésző gyárakról vagy épp élő húsból álló hidakról, hogy úgy éreztem, ezt nem találhatta ki. Ilyen abszurd és meghökkentő dolgok nem juthattak csak úgy az eszébe senki ember fiának. Viccet félretéve tényleg letaglózott a szemem előtt kibontakozó világ egyedisége és sokszínűsége, nem tudtam betelni a rengeteg zseniális és egyben totálisan képtelen elgondolással. A klasszikus sci-fiket idézi, azzal a különbséggel, hogy a csillagászati, fizikai vagy éppen matematikai hipotézisek helyett a Nyelv áll a középpontban és annak társadalomra gyakorolt hatása. Igazán érdekes az ötlet, hogy olyan nyelvet hoz létre, amelyben a hazugság lehetetlen. Nagy bátorságra vall az írótól, hogy egy nyelvészeti kérdést, elméletet tett meg a regénye központi témájául, de nekem abszolút bejött a dolog. Egy kicsit meg is lepett azzal, hogy ennyire le tudott kötni egy nyelv sorsa és a hozzá tartozó Gazdák problémája. Olvastam, olvastam és egyre jobban érdekelt, hogy hogyan alakul a jövőjük, miként lesznek képesek áttörni a saját korlátaikon. Miéville bravúrosan építette fel az egész konfliktushelyzetet és végül a megoldást is. Nem állítom, hogy a legkönnyebb olvasmányom lett volna, előfordult, hogy egy-egy bekezdést csak többszöri nekifutásra sikerült felfognom, de az biztos, hogy egy pillanatig sem bántam meg, hogy belekezdtem, maradandó élmény a könyv olvasása. Nyomasztó hangulatával, elgondolkodtató, egyedi nézőpontjával és őrült témaválasztásával új színt hozott a science fiction műfajába, és mindezt szépirodalmi igényességgel tette. Nálam kedvenc lett, minden sci-firajongónak kötelező darab.