Erdődy János

A Népszava kiadásában jelent meg Erdődy János első kötete is, amely Villon keserű, ironikus maszkja mögé bújó, erősen szociális töltésű verseit gyűjti össze (Villon, a költő huszonnégy verse, amelyeket halála után négy és félszáz évvel írt Erdődy János, 1941). A felszabadulás után sorozatban láttak napvilágot műfordításai (Brecht: Háromgarasos regény, 1945; Horatius Összes lírai költeményei és az Ars Poetica, 1946; Moli?re: Kotnyelesek és a Férjek iskolája, 1974; Ovidius: A száműzetés dalai, 1949 stb.). A szociáldemokrata párthoz erősen kötődő újságírót és irodalmárt az 1948-as politikai fordulat jó néhány évre hallgatásra kényszerítette. Újra 1957-ben, 48 évesen kapcsolódott be az irodalmi életbe. Mint ebben az időszakban annyian, a költőnek, műfordítónak indult Erdődy is úgy vélte, hogy a közművelődési funkciót is betöltő történelmi regény műfajában nyílik számára lehetőség az újjáéledésre. Első regénye, A nőstényfarkas (1957) a középkori Rómában játszódik: a világuralmat jelentő pápaság megszerzése körül folyó, véres hatalmi harcok története. Így zárja könyvét az író a ravennai Stephanus szavaival: "A Nőstényfarkas öl és táplál, teremt és marcangol. Öregkoromra megtudtam, hogy a Nőstényfarkas: a hatalom. És a szemem előtt történt események mutatták, hogy kegyeiért mindent feláldoznak az emberek. Végül önmagukat is." A félmúlt, a második világháború katasztrófájával néz szembe következő két regényében. A negyedik lovas (1959) a magyar keresztény középosztály felett mond ítéletet; a Bodnár család sorsa azt példázza, hogy ennek az osztálynak az eltűnéséért, pusztulásáért elsősorban saját önzése, cinizmusa, nemtörődömsége a felelős. A családi hazugságokból tisztán kimenekülő Bodnár Márta életben maradásával a pozitív, beilleszkedésre képes hőstípus sorsát igyekszik megmutatni az író. Hasonlóan pozitív példát állít elénk a Tíz igaz Szodomában (1962) című regény. A halálraítélteket menekítő katonák a harctér poklában is meg tudják őrizni emberségüket, tisztességüket; vergődő bujkálásuk leírása Erdődy János saját frontélményeiből táplálkozik. A hatvanas évektől történelmi regények egész sora tanúskodik az író lankadatlan aktivitásáról. Érdeklődése különösen az olasz történelem felé vonzza. Az itáliai tárgyú kötetek egész munkásságát végigkísérik (például az Aretino Velencében, 1961; Rekviem Firenzéért, 1968; Velencei karnevál, 1974; Az Antikrisztus és szolgája, 1975; A Szent Sátán, 1975). Itt találja meg igazi műfaját, a sok szereplőt megmozgató, körképszerű történeti-kultúrtörténeti regényt, és ehhez mottóul egy olasz verssort választ: "Siamo tutti nella storia" (Mind benne élünk a történelemben). "A mai napot igazán csak akkor ismerhetjük meg, ha emlékszünk a tegnapra" - vallja Erdődy János. Legnagyobb sikerét azzal a trilógiával aratta, amelynek kötetei egy-egy itáliai várost tesznek meg "főhőssé". A Szárnyas Oroszlán (1967) Velencének, a gondolák városának története; A második Róma (1970) eseményeinek középpontjában a pápák, a pápai állam politikai viharai állnak. A sort a Firenze históriáját több századon át megelevenítő A Vörös Liliom városa (1973) zárja. Ezekben a könyvekben Erdődy hatalmas történelmi és kultúrtörténeti anyagot használ föl és mozgat meg. Nagy beleérző erővel és fantáziával tölti meg élettel a műemlékek holt köveit, a száraz, élettelen dokumentumokat, és hús-vér figurákat teremt a korabeli társadalom minden osztályából és rétegéből. Ügyes technikával, szinte törésmentesen illeszti könyve szövegébe, cselekményébe a hiteles forrásokat, egykorú naplókat, leveleket. Erdődy János figyelme mindenekelőtt a város történetének lényegesebb csomópontjai felé irányul, ezeket a pontokat pedig egy család vagy egy figura egyéni életútján, sorsán keresztül fűzi össze. A regény folytonosságát a politikatörténet vagy az egyszerű, mindennapi élet alakjain kívül a mindig nagy hangsúllyal jelen lévő művészek is megteremthetik. Az ő figuráikat fölhasználva nagy teret szentel az író a korabeli művészet bemutatásának. A várostörténeti sorozat gazdagon illusztrált, szép kiállítású kötetei tehát alapos, helytálló történelmi ismereteket tesznek közkinccsé - élményszerű formában. Hasonló írói technika jellemzi kimondottan ismeretterjesztő műveit is (Küzdelem a tengerekért, 1964; Bocskorosok hadinépe, 1966), amelyek a gyermekek számára készült népszerű Képes történelem című könyvsorozat első darabjaiként szinte mintájává váltak a további köteteknek. Igen hasznosak a fiatalabb olvasóközönség számára Erdődy János regényes életrajzai is. A magyarországi könyvnyomtatás rejtélyes figurájának, Hess Andrásnak életéről és működéséről szól az András mester krónikája (1959), amely nemcsak magyarul, de német fordításban is több kiadást ért meg. Kedvvel forgatják a fiatalok később megjelent kalandos életrajzait is (Sasoknál magasabban [Hunyadi Mátyás élete], 1963; Ezüstpáncélos Johanna [Jeanne d'Arc élete], 1964; Így élt Gutenberg, 1973). Egyetlen mai tárgyú könyve a Peéri Gábor budapesti lakos (1972). A regény önéletrajzi ihletésű főhősében saját nemzedéke viszontagságos sorsának megrajzolására tesz kísérletet. Azt a nyilvánvaló szándékát azonban, hogy modellértékű sorsot mutasson be Peéri Gábor alakjában, nem sikerül esztétikailag is magas szinten megvalósítania. Más műfajokban is próbára tette erejét. Írt krimiszerű regényt (Szegény Róbert, 1970), filmforgatókönyvet (elsősorban Jókai-regényekből), drámát (Fagyöngy című darabját 1946-ban mutatta be a Magyar Színház). "És sehol sem volt afféle kísérletező: minden írásművészet szakképzett, biztos formaérzékű mestere, és bárhol magister fokon tudja szolgálni a kultúrának, az emberségességnek, a tanítani és gyönyörködtetni egyszerre akarásnak azt az egységét, amelyet jó félezer éve humanizmusnak nevez az európai emberszabású emberiség" - írta Erdődy János hetvenedik születésnapja alkalmából Hegedüs Géza. forrás: http://mek.niif.hu/02200/02227/html/03/722.html