Herta Müller

Talán nem véletlen, hogy 2009-ben a Svéd Királyi Akadémia a romániai forradalom huszadik évfordulójára éppen Herta Müllernek ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat, de most is kiderült, hogy az elismerést sohasem csupán a téma kapja. A szerző anyaga valóban izgalmas, de ami ennél is érdekesebb, az a nyelv, amelyet megteremtett, és amelyet szerencsére Nádori Lídia képes megszólaltatni magyar fordításban. A róka volt a vadász című regény nem könnyű olvasmány. Száraz, durván koppanó mondatai és nyomasztó atmoszférája kezdetben próbára teszi a befogadó türelmét, de aki elég kitartó, fokozatosan kiismeri magát ebben a különös világban és végül otthonosan belakja. A nehézséget elsősorban az okozza, hogy bár tudjuk, a nyolcvanas évek végének Romániája jelenik meg a szövegben, a szerző szándékosan megfoszt minket a tájékozódási mankóktól. A regény bárhol, bármikor játszódhatna, bármely diktatúrában, csak néhány jellegzetes kifejezés sejteti, hol járunk valójában. A mű két hőse, két nő, Clara és Adina, akik egyszerű, hétköznapi emberekként bukdácsolnak a diktatúra útvesztőiben. Nem történnek velük nagy dolgok, csak élik az életüket, próbálnak megbirkózni önmagukkal és környezetükkel abban a világban, ahol az individuális létezés már értelmét vesztette és az emberi lény egyfajta öntudatlan állapotban vegetál. A közönséges élethelyzetek, a munka és a szerelem itt nem úgy működnek, mint egy normális társadalomban, hiszen minden pillanatot a zsarnok arcképe és a rendszer félelmetes gépezete határoz meg. Néha olyan érzésünk támad olvasás közben, mintha egy zombifilmet látnánk, ahol megállt az idő és emberi közösség helyett élőhalottak népesítik be az utcákat és házakat. A másik probléma, hogy megbarátkozzunk a hűvösen leíró mondatokkal, ahol az állatok és a növények, a tárgyak, de még a fogalmak is külön életet élnek, mozognak, cselekednek. Ez a világ a terror, a félelem és a halál passzív nyelvén beszél. Minden pontja és mozzanata azt a nyugtalanító feszültséget sugározza, amely egy diktatúrában a mindennapok természetes légköre. Belehúzza olvasóját a szörnyű világba, a kőkemény szöveg néha már szinte fizikai terhet rak a vállunkra, mintha a saját bőrünkön érzékelnénk azt a valóságot, amelyet nyelvileg megragad. Épp ezért Müller regénye egyáltalán nem kellemes vagy szórakoztató olvasmány, nem tudjuk ellazultan, nyugodt lélekkel olvasni a karosszékünkben, hanem együtt kell élnünk a regény tárgyának levegőjével, mintha mi magunk is megélnénk azokat a kínokat, melyeket akkoriban az emberek elszenvedtek. Ezért lesz nagy, meghatározó alkotás, mivel a nyelv eggyé válik a regény anyagával és ezt az olvasóra is képes kiterjeszteni. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre ismerősebb lesz a vidék és a történelmi idő. Kezdjük kívülről szemlélni az eseményeket és végül az utolsó lapokon, a 89-es romániai forradalomba csöppenve értjük meg igazán, hogy tulajdonképpen mit tapasztaltunk meg. Ez a szöveg mindenki számára kézzelfoghatóvá teszi azokat a pokoli éveket, amelyeket korábban csak a híradásokból és személyes beszámolókból ismerhettünk meg. Mellesleg, a könyvnek van egy ismert rokona, mégpedig Dragomán György A fehér király című kiváló regénye, nem véletlen az sem, hogy az utószót Dragomán írta. Aki ismeri az elmúlt években robbanásszerű fejlődésnek indult és nemzetközi sikereket elért román filmművészetet, annak akadhat még egy fontos támpontja. A regény világa ugyanis fellelhető azoknak a nagyszerű filmeknek a történetében és képeiben, melyek a diktatúrával foglalkoznak. Leginkább Cristian Mungiu 4 hónap, 3 hét, 2 nap című díjnyertes munkájának tárgyi, emberi környezete emlékeztet rá. Ha elolvassuk a könyvet, mintha tényleg ott járnánk, a filmben is megtalálható világban, ahol a félelem és a halál uralja az életet. Herta Müller munkássága a Nobel-díj hatására megérdemelten kerül a figyelem középpontjába. Novics János (boltvezető)