John Banville

A fülszöveg szerint "irodalmi értékű krimi". De nem igazán krimi. Úgyhogy inkább azok vegyék kézbe, akiket az "irodalmi érték" érdekel (jelentsen ez bármit is).

Számomra a könyv hangulata Virginia Woolf lélektani regényeit idézi, ahol a cselekmény szintén csak keret, váz, amire felfeszülnek a szereplők hangulatai, érzései. Ezekből a végtelenbe vesző, lebegő lelkiállapotokból kell aztán összerakni magunknak, hogy miről is van szó. Nyilván mindenki számára valami másról. Csodálatosan szép leíró részek vannak benne. Ezeket kedveltem a leginkább, mert már-már művészi tökéletességgel ábrázol az író tájat, tárgyat bármit. Ugyanakkor a történet egésze valahogy furcsán hatott számomra. Nem nagyon értettem az Istenek szerepét, nem volt elég kimunkált ez a kifordított világkép, viszont nélkülük meg enélkül a furcsa elbeszélésmód nélkül nem is lenne történet. Úgy vélem, Banvillenek talán fontolóra kellett volna vennie, hogy a kevesebb néha több. Úgy érzem túl sok mindent akart belesűríteni ebbe a regénybe és elveszett a részletekben.

Bájos és kifinomult történet, shakespeare-i hangulattal. Banville a szépírás (nem szép, de gyönyörű...) és az élet nagy tudója.