Junot Díaz

Elkezdtem olvasni és egyik novella jött a másik után, szünetet sem tartottam. Diaz stílusa egyszerre nyers, humoros és szókimondó, főhőse minden hibájával együtt szerethető, a történetek egyszerre egyszerűek és mégis megérintettek - néha felháborítottak-, és elgondolkodtattak. Fogok még olvasni az írótól.

Nyers, szókimondó és brutálisan őszinte. Szomorú, de egyes halálra ítélt kapcsolatokban az ember felfedezheti saját életét is. Különös mozaik ez egy életről amit szakítások és veszteségek alakítanak, tesznek tönkre és építenek újjá. Kötelező olvasmány.

A kötet kilenc novellát tartalmaz, van, amelyik terjedelmesebb és van egész rövidke, de annál frappánsabb is a történetek között. Egy kivételével az összes történet kulcsfigurája Yunior, aki szintén dominikai bevándorló, még gyermekkorában családjával együtt érkezett az Egyesült Államokba. Hol felnőttként, hol kamaszként, hol pedig gyermekként találkozunk vele, s az ő szemszögén keresztül tekintünk az új világra, és a bonyolódó emberi kapcsolatokra. Így, hogy szinte mindegyik történetben felbukkan, olyan ez a kötet, mintha egy önéletrajz, önvallomás volna. Egymástól függetlenül is megértjük a történeteket, de lazán összefűzhetőek, s kiadják egy életút töredékes pillanatait. A könyv hangulata, valamint a novellák hangvétele érdekes, furcsa, olykor már-már fülledt atmoszférát teremt. Olyan, mintha ezek a történetek ennek a létezésnek folyamatosan a fonákját mutatnák be, de ezt is félig meddig álcázva, egyszerre szókimondóan, mégis sok mindent elhallgatva, így nekünk kell a sorok közül kiolvasnunk ezeket a tartalmakat. Valamennyi novella fő témája az emberi kapcsolatok, kapcsolódási pontok, illetve ezzel párhuzamosan a veszteség, illetve, hogy ezeket a veszteségeket el lehet-e engedni, vagy örökre a nyakunkon maradnak. Mikor már elborított volna ez a fülledt szépia-színű melankolikus bódulat, akkor valahogy azt éreztem, nem csak veszteségekről olvasok, nem csak arról van itt szó, hogy a szereplők elveszítenek valamit, mert közben, valahogy megfoghatatlanul ott volt valamiféle nyereség is. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy miben áll ez a nyereség, még csak azt sem mondhatom, hogy maradéktalanul tetszett és elrabolta a lelkem ez a novellafüzér, de amikor az utolsó lapról felemeltem a tekintetemet, akkor valamiféle furcsa nyugalom szállt meg, és kajla vigyorra húzódott a szám.

Fantasztikus volt ez a könyv, már nagyon régóta vágytam egy ilyen élményre. :) Egyrészt: szeretem ha az író hat rám és ezt maximálisan megtette, volt hogy elszomorodtam, volt hogy dühös lettem. Díaz hatásosan ábrázolta a magányt, a kihasználtságot és a hálátlanságot. A másik ami nagyon tetszett az a társadalmi helyzet hiteles ábrázolása, a dominikai bevándorlók elnyomása a híres Amerikai Egyesült Államokban. (Bár ezen nem lepődök meg, az írónak keserű tapasztalatai lehetnek ilyen téren...) A baj nemcsak itt van, hanem ők nem képesek összetartani. Egyesek messzire mennek el az állampolgárságért... A könyvet egyedivé mégis a stílusa tette, Díazé könnyen gördül és jó olvasni. Tetszett az elém varázsolt hangulat az érzelmi sokszínűséggel. Kedvenc novelláim voltak: a Pura és az Invierno - Azon a télen. Nagyon várom az író többi könyvét!

Távol áll tőlem a kortárs szépirodalom, Junot Diaz neve is ismeretlen volt a számomra, de néha jó olyan műfajokat is megismerni, amik nem állnak közel a szívemhez. Ezt a könyvet nem lehet gyorsan kiolvasni, sőt nem is szabad. Nem azért, mert rossz, hanem azért, mert minden novella után érdemes egy hosszabb szünetet tartani, hogy átgondoljuk mit is olvastunk éppen, sokat tanulhatunk belőle. Diaz őszintén, szókimondóan, megdöbbentően ír az amerikai bevándorlók mindennapi életéről, nehézségeikről, emberi kapcsolataikról, a felelősség vállalásról. Egy fájdalmas, felkavaró, lelket megérintő történet részese lehettem, amely tele van kilátástalansággal, reménytelenséggel, lemondással, szeretteink elvesztésével, a boldogság keresésével. Az én életem is kilátástalan és lemondásokkal teli, valószínű ezért is hagyott bennem mély nyomot ez a könyv. Sőt én is tudom milyen rossz érzés kívülállónak, magányosnak lenni. Több mint 15 éve történt, de most is rossz visszagondolni rá. Azt is tudom milyen érzés egy szeretett személy elvesztése, pokolian fájdalmas. Ez a fájdalom az évek múlásával enyhül, de sosem múlik el teljesen. Nem egyszerű, könnyed olvasmány, de a szépirodalmat kedvelőknek és nem kedvelőknek egyaránt érdemes elolvasni, nem lehet benne csalódni. Én kötelező olvasmánnyá tenném. Pontozással viszont bajban vagyok, a könyv kiváló, de számomra túl vulgáris és trágár volt már. Káromkodás ellenes lévén , nagy bánatomra, emiatt nem értékelhetem maximumra. Nyomtatott formában egy bizonyos határig még elviselem a trágár beszédet, de itt sajnos már valóban sok volt.

Egy remek könyv! Őszinte, élettel teli, valóságos! Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy legalább egyszer olvassa el. Tanulságos.

Díaz jött és aratott, legalábbis nálam. Elhozta Yuniort, a humoros, a megdöbbentően őszinte és a szókimondó stílusával. Yunior csal, megcsalják, hazudik, elhagyják, de a sok negatív érzelem mellett ott van a szeretet is erősen és mélyen, minden egyes novellában. Díaz körítés nélkül leír mindent, megbotránkoztat, meghökkent, megnevetett és emlékeket idéz. Felidézi a család szeretetét, a volt szerelmeket, a kudarcokat, de megtanítja azt is, hogy mindenből van kiút és fel lehet állni a legmélyebb gödörből is.

Szinte soha nem olvasok szépirodalmat, de úgy gondolom, hogy ha ezt a kötetet nem olvastam volna el, szegényebb lennék egy élménnyel. A kötet kilenc novellát tartalmaz, és mindegyikből tanultam valamit. Milyen a dominikai bevándorlóknak az élete Amerikában? Mivel kell megküzdeniük? Min mentek át, és hogy jutottak oda, ahol éppen tartanak? A könyv realisztikusan és néhol humorosan tárja fel a dominikaiak helyzetét. Diaz az angol és spanyol kifejezéseket tökéletesen keveri, és az olvasó úgy érzi, ő is ott van a szereplőkkel, és velük éli át életük szakaszait.

Meg vagyok őrülve a jó címekért, és ez a könyv a a címével és csodásan visszafogott, finoman melankolikus, nagyvárosi-szerelmes hangulatú borítójával azonnal megvett magának. És jó is. A könyv egy összefüggő novellákból összeálló regény(féleség), amelynek középpontjában egy Amerikában élő tipikus (?) dominikai bevándorló család áll, a fő téma pedig a narrátor érzelmi-szerelmi ügyei. Nem néztem nagyon utána a kötet hátterének, de azt láttam, hogy sok benne szereplő novella korábban önállóan is megjelent magazinokban. Az biztos, hogy ezek a történetek külön-külön is megállják a helyüket, de a hatásuk egymás után olvasva (egymásra rakódva) érződik igazán: úgy az egyes novellák külön-melankóliája összeadódik valami nagy, bonyolult, sokszor megmagyarázhatatlan sóvárgásokkal teli közös-melankóliává. A novellák dühös-szomorú hangulata azonban mégsem olyan súlyos, hogy teljes búskomorságba süllyesszen hiszen a könyv a mindenféle elveszítések (szerelmek, barátnők, testvérek, házastársak, országok vagy otthonok hűtlenség, önzés, kiábrándulás, elhidegülés, másra-vágyás vagy halál általi elveszítése) mellett mindarról is szól, ami az elveszítés előtt és után történik: például a vad vagy gyengéd vagy szenvedélyes szerelmeskedésekről, szerelmi játékokról és játszmákról (vagy a hivatalos barátnővel, vagy valaki mással); a másik megnyerése-elnyerése előtti vágyról és felajzottságról; vagy éppen a felnőtté válás és a kapcsolatok utáni újrakezdés bonyodalmairól vagyis bőven van a könyvben elevenség és izgalom is, nemcsak búvalbéleltség. Igen jó novellák ezek: érzelmesek, érzékiek, szenvedélyesek, szomorúak, nagyon erőteljesek és átélhetőek.

Provokatív, szokatlanul merész, vulgáris, kendőzetlenül őszinte, jó stílusban megírt elbeszélések gyűjteménye. Pergő, szenvedélyes előadásmódja magával ragadó, izgató, az oldalak szinte szikráznak az érzékiségtől...

Ha ez a kortárs irodalom, akkor köszönöm szépen, NAGYON SOKAT KÉREK MÉG BELŐLE! :) A könyv több szempontból is megdöbbentett. Először is, megdöbbentő, hogy nekem ennyire tetsszen kortárs szépirodalmi mű, pedig kifejezetten azt tartom magamról, hogy a műfajjal való folyamatos ismerkedésem ellenére sem szoktam érteni, és nem is szokott tetszeni. Aztán megdöbbentő, hogy mennyire nem vagyok képben a bevándorlók, mondhatni kisebbség (s értem itt nem csak az amerikai helyzetet) életével, nehézségeivel. Végül mélységesen megdöbbent, hogy mennyire nem ismerem a férfiakat, illetve mennyire nagyon képes vagyok őket rózsaszín celofánba csomagolni magam előtt... Le a kalappal Díaz előtt! Úgy mondta el a magáét, hogy közben nagyon jól szórakoztam, tanultam valamit az emberekről, és teljesen belehabarodtam a lírájába. Na, ez a kortárs irodalom igazán fekszik nekem! Megkockáztatom a kijelentést, hogy kötelezővé kellene tenni minden feminista számára, aztán lássuk, mi sül ki belőle, mennyire közeledik a FÉRFI és a NŐ nézőpontja. Alig várom az író következő könyvét!

Vannak történetek, melyek mélyen beléd ivódnak Ezek a novellák betekintést nyújtanak nekünk oda, ahová mi, női olvasók nem sokszor jutunk el. A férfi gondolkodásmódba, érzelmekbe, lelkivilágukba. Főszereplőnk és fő narrátorunk Yunior, egy dominikai, aki Amerikában nevelkedett fel. Egyszer láthatjuk ahogy 30 évesen elveszíti álmai nőjét, majd hirtelen sanyarú gyerekkorába repülünk. Kár lett volna, ha nem így lett volna felépítve. Néhol soknak éreztem, néhol kevésnek, de a végére minden pontosan összeállt. Érzelmek terén bőven el vagyunk látva, pedig szavakkal szinte nem is írja le őket. De érzed, hogy mi van mögötte. Néhol gátlástalan, néhol szókimondó, olykor pedig homályos. Olykor vággyal túlfűtötten erotikus, néhol meghökkentő. Pedig ez csak 9 novella, és mégis, megannyi érzelem. Szó van a történetekben szerelemről, szakításokról, megcsalásokról, miértekről, hogyanokról, családról, hűségről, testvéri kapcsolatokról, és elvesztésekről. Úgy érzed magad, mint a történetekben élők: se pénze, se jövője, se reménye Annyit mondhatok, hogy ezt a gyűjteményt egyszerű szavakkal nem lehet körülírni. Mindegyik történetnél mást éreztem, összezavarodtam, egyetértően hümmögtem, csalódottan lapoztam. Ami biztos, hogy most érzelmileg úgy érzem magam, mint akinek a lelkét kivették magából, betették egy mosógépbe, és folyamatosan a centrifugálás fázisában van. Nehéz egy könyv. Talán 10 év múlva még többre értékelem, de most így frissen fáj.

Az Így veszíted el kifejezetten érdekes olvasmány, szívesen ajánlom azoknak, akik érdeklődnek a hasonló könyvek iránt és nem riadnak vissza a novellák erősen szókimondó, kicsit sem finomkodó stílusától. Aki viszont a kezébe veszi, annak garantáltan emlékezetes, gondolatébresztő élményben lesz része.

Yunior a legtöbb novellának a narrátora és talán sok női olvasó legszívesebben gyűlölné, merthogy az idő többségében egy tuskó, de élethű és valahogy mégis a legkedvelhetőbb karakter minden hibája ellenére. Talán mert mindannyian megtalálhatunk benne valamit, ami, ha tükröt tartunk magunk elé, visszaköszön. A novellák nem időrendi sorrendben vannak, ugrálunk ide-oda, van hogy semmi köze Yuniorhoz vagy a családjához - ez a novella tetszett legkevésbé, hiszen Yunior narrációját szoktam meg, azt szerettem, és Díaz nem igazán tudta azt az élményt visszaadni egy női mesélővel. Ez a könyv számomra hatalmas meglepetés volt. Mindent betart, amit a fülszöveg ígér. Díaz stílusa megszerettetett velem egy olyan könyvet, aminek a műfaja fényévekre áll tőlem. A könyv tanít, anélkül, hogy kioktatna, anélkül, hogy megmondaná mi rossz és mi a jó. Engedi, hogy az olvasó döntsön, ezek mellett pedig úgy mesél, mintha egy barát gondolatait olvasnám, és nem egy számomra ismeretlen ember tapasztalatait és véleményét. Az író nem szépít, nincs benne kényszerített formalitás. Díaz azt írja és úgy, ahogy neki jól esik és amit megkövetel a történet és a narrátor, aminek hatására az olvasó sokkal közelebb érezheti magához a sztorit. Mindezek mellett még a két nyelvűség is tetszett, a spanyol és az angol/magyar keveredése. Kiknek ajánlom? Fiataloknak mindenképp! Bár a történet látszólag valóban a szerelem/szeretet és annak elvesztésére fókuszál, a háttérben az egész a felnőtté válásról szól, a beilleszkedésről, a leggyakoribb hibákról, amiket fiatal korunkban elkövetünk, és amikre megbánással nézünk vissza később. Illetve bárkinek, akit érdekel a téma, mert Díaz stílusa frenetikus!

Vannak könyvek, amelyek akkor érintik meg igazán a lelkedet, miután már egy ideje elolvastad őket, becsuktad, végigsimítottad a borítóját és visszatoltad szépen, óvatosan a könyvespolcra a helyére, ahol aztán csendesen várhatja, hogy valaki újra belelapozzon és megismerje a sorait. De hiába végeztél vele, hiába gondoltad, hogy ennek is vége néha a könyveknek olyan erős a hangja, hogy akkor is meghallod, ha már nem is számítasz rá. Egyszerűen teszed a dolgod és egyszer csak ott van: belopódzik a gondolataidba, lassan szivárogva eljut a tudatodig, elhatalmasodik az érzéseiden, beköltözik a mindennapjaidba. És akkor már tudod: ez ismét egy olyan könyv, aminek soha sincs vége. Mert az igazán értékes könyvek örökké tartanak Számomra ilyen volt ez a könyv. Miért? Mert Diaz történetei sokrétű mondanivalójával, a bevándorlói szókincs és az irodalmi ékesszólás keveredésével, karaktereinek erős, érzékletes jellemfejlődésével, novellánkénti nyelvi és stílusváltásával méltán érdemelte ki a Sunday Times novelladíját, melyet irodalmi körökben a műfaj legértékesebbjének tartanak. Yunior egy kivétellel a novellák állandó szereplője az orrunk előtt válik felnőtté, novelláról novellára bontakoztatva ki személyiségének egy-egy újabb rétegét, a könyv végére megalkotva, felépítve belőle saját, felnőtt önmagát. Fájó, szívfacsaró folyamat ez, rengeteg veszteséggel, csalódással, keserű tapasztalattal. Mégis a könyv végére érve tele van a szívünk ismét a jövőbe vetett hittel , bizalommal és a boldogság reményével.

Ez egy történet a hovatartozásról, a felnőtté válásról, felelősségvállalásról és igen, persze a szeretteink elvesztéséről is, de sokkal komplexebb, mit amit a címe sugall. A pontozás pedig... Nos, az elején még azt gondoltam 8 pontnál több, ajándék ide vagy oda, nem adható érte, majd valami különös történt. A történet élni, vibrálni kezdett. Volt benne valami kegyetlen és elbűvölő, valami felkavaró és bájos. Érdekes kettősség, ami érdekes érzéseket, gondolatokat kavart. Élmény volt.

Remek élmény volt a könyv olvasása, úgy gondolom Díaz az a fajta író, akire érdemes odafigyelni. Szórakoztató stílusával és egyedi nézőpontjával teljesen levett a lábamról. Sokszor megnevettetett, de voltak sorai, melyek sebeket téptek fel bennem. Gondolatébresztő írás, ami rávett, hogy a saját életem bizonyos mozzanatait, döntéseit átértékeljem, mérlegeljem. Könnyed és eredeti stílusban tárja elénk a férfiak és nők hibáit, a kapcsolatok buktatóit, az emberi lélek legmélyebb bugyrait, és mindezt kellemes humorral és őszinteséggel fűszerezi. Írásai változatosak és modernek, Díaz üde színfoltja a kortárs irodalomnak. Ami számomra még érdekesebbé tette a könyv olvasását, hogy betekintést nyerhettem a bevándorlók mindennapi küzdelmeibe, az emigránsok szemével. Jól érzékelteti az író azt, hogy milyen egy idegen országba, egy más kultúrába belecsöppenni. Nálam abszolút kedvenc lett, megérintett a könyv.

A történetek többsége a tiszta és őszinte, olykor megmagyarázhatatlan szeretetről, annak hiányáról, az ebből kibontakozó fájdalomról szól. A szereplők nem csak a szerelmüket veszítik el, hanem olykor méltóságukat, családjukat, a mások iránti tiszteletet, a barátokat. Legtöbbször saját hibájukból, de van, hogy a természet törvényei szólnak közbe, ami ellen nem tehetnek semmit. Ebben a közösségben a férfiak és a nők egyaránt küzdenek a boldogságért, mind a lelki, mind a testi szerelemért. Az egész kötetet ennek köszönhetően áthatja egy fülledt erotikus hangulat, mert Díaz erről is szégyenérzet nélkül ír, és mindezt profán, ám mégis lírai módon teszi. A könnyed és laza stílus azonban sokkal többet rejt magában, mint azt elsőre gondolnánk. Míg Díaz hősei szép lassan mindent elveszítenek, addig az olvasó mindegyik történettel nyer valamit. Megtanulja, hogy tisztelni kell a szeretetet, óvni kell, mint egy törékeny madarat, különben eltűnik, mint amikor a szappanbuborék is kipukkad és nem marad más, mint egy-két vízcsepp és az emlékek.