Max Neumann

Semmitmondó, tagolatlan és tartalmatlan ömlengés. Nyílt agresszió, (ember)gyűlölet, apokaliptikus képek egy dackorszakban lévő durcás kisgyerek előadásában; a rászánt estémet teljesen elrontotta. Kár vele foglalkozni.

Felkavaró szöveg. Az egész kötet csak harminc oldal, részben képekkel, alig félóra alatt letudható, számomra mégis az utóbbi idők legfontosabb kortárs prózája. Krasznahorkai persze a legkedvesebb szerzőim közé tartozik, de az utóbbi időkben megkopott az iránta való érdeklődésem. A keleti tárgyú könyveiért nem tudtam rajongani és bár az elbeszélés-gyűjteménye tetszett, már nem érintett meg akkora elemi erővel, mint az első két regénye. Minden érdekes volt, amit írt, figyeltem rá, de az elsöprő erőt már nem találtam meg benne. Néha kissé kiszámítottnak tűnt nekem. Most pedig itt van az Állatvanbent, amelynek címétől először idegenkedtem, aztán amikor belelapoztam, rögtön tudtam, hogy nekem írta. A szöveg irodalom és képzőművészet találkozása és kölcsönhatása. A keletkezéstörténet szerint Max Neumann képe volt az inspiráció, aztán a német művész a Krasznahorkai-szöveg hatására újabb hasonló tematikájú képekkel jelentkezett, képsorozat született, mire az író is mindegyik darabhoz szerzett egy újabb szöveget. Mégis, bár egyértelmű, hogy a szöveg képpé vált, a kép pedig szöveggé, Krasznahorkai könyve sokkal inkább zenei élményként hatott rám. Az a sodrás, a szavak és mondatok fúgaszerű, őrült rohanásának lendülete, amely kézzelfogható testet öltött ebben a szövegben, a zene nyelvén szólal meg. Gyakran idézem, de nem tudom, honnan származik a gondolat, talán utána kellene végre néznem, hogy a művészetek és ezen belül is az írott művészet valójában zene szeretne lenni, zenévé akar válni. Ha ez így van, akkor ez most tökéletesen sikerült, legutóbb talán Proust és Bernhard mondatainak zeneiségében találtam rá a nyelvnek erre a sűrű, zenei erejére. Éppen ezért nehéz beszélni róla, igazából lehetetlen megragadni, mit rejt ez a szöveg. Elöször egy állatot látunk, aztán ez az állat beszélni kezd benne, különféle helyzetekben, a térben és időben egyszerre kívül és belül, meghatározhatatlan pillanatokban. Ez az állat vad, magányos, árva lény, ugyanakkor tele van energiával, szélsőséges érzelmekkel, félelemmel, vággyal, haraggal. Egy bennünk, belőlünk megszólaló állat hangja ez, amelynek pontos kilétét nem lehet, nem is szabad meghatároznunk, és amely születés és halál, szeretet és gyűlölet, rettegés és düh egyidejű érzékelésére képes. Indulatszöveg (vagy Indulatmű, lásd Bernhard), amely a létezés legelemibb szubsztanciáit fogja össze, és amely a létet, mint egy mindig a határokon, törésvonalakon álló robbanékony kitörést mutatja fel. Egyáltalán nem kiszámítható, sőt az utóbbi években időnként megjelenő Krasznahorkai-modornak sincsen nyoma benne. Letisztult, remek nyelvi abszurdoktól sem mentes, nagyszerűen megírt mű. Olyan az egész, mintha nem is emberi elme műve volna. Mintha csak úgy kiszakadt volna a teremtésből, a természetből, akár egy vulkanikus képződmény, amely lángot és lávát okádva, mindössze harminc oldalban képes mindent elmondani. Kötelező anyag.  Novics János (boltvezető)